Irodalomterápiás csoport szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekeinek

Egy irodalomterápiás csoport lezárult, de ősszel indul a következő

Március végén befejeződött a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekei számára szervezett első csoportom. Ebben a térben találkoztam alkalomról alkalomra azokkal a résztvevőkkel, akik saját önismeretük mélyítésének igényén, és az irodalomterápia iránti érdeklődésükön túl, mások tapasztalatainak megismerésére is nyitottak voltak.
EGY konferencia a szenvedélybeteg szülők Elfeledett Gyermekeiért

Megvigasztalni egy visszhangot

A tabu kérgét érdemes lenne megrepeszteni – ez a gondolat hívta életre a szervezők részéről hat évvel ezelőtt az első EGY konferenciát a szenvedélybeteg szülők Elfeledett Gyermekeiért. A statisztikák négyszázezer érintettről beszélnek idehaza, és hogy ez a szám csökkent-e 2018 óta, arról Frankó Andrásnak és Kormos Piroskának, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálat munkatársainak sincs pontos információja. Az egyre nagyobb érdeklődésnek örvendő rendezvény sikeressége véleményük szerint más léptékben mérhető: ha a háborgó tengert nem is tudják lecsillapítani, de egy hajót útnak tudnak rajta indítani, ami biztonságosan partot érhet.
Ferenczi Borbála, Forgács Nóra Kinga, a blog szerzője és Békési Tímea a Rádió Bézs stúdiójában

A felépülés útjai

Október 12-én Békési Tímea és Ferenczi Borbála műsorvezetők beszélgettek Forgács Nóra Kingával és velem a Rádió Bézs stúdiójában a szenvedélybeteg családban nevelkedett, immár felnőtt gyerekek személyes nehézségeiről, megküzdési lehetőségeiről és gyógyulásáról. „Egy negatív történet is lerak olyan követ, amin meg tudsz állni” – idéztem a műsorban a kedvenc mondatomat egy Tompa Andreával készült interjúból, és most ezzel ajánlom meghallgatásra a beszélgetést is.
Ajándék átadás

A felelősség visszaadása

Kaptam egy ajándékot gyerekkoromban. Nem volt szépen becsomagolva, sem színes szalaggal átkötve, nem indokolta jeles alkalom, éppen ezért ünnepélyes kereteket sem biztosított neki senki a családban. Valamikor egyszer csak az enyém lett ez a gesztusértékűnek gondolt kis szuvenír, ami voltaképpen olyan grandiózus volt, hogy majdnem agyonnyomott. Mert hiába tűnt jutalomnak a mások életének alakulása feletti kontroll lényegénél fogva illuzórikus érzete, végül be kellett látnom, hogy csak egyvalakiért tudok jótállni az életben: magamért.
Dr. Janet G. Woititz könyvei az alkoholista szülők gyerekeiről

Könyvek, amik segítettek jobban megérteni a családom és saját magam működését, 2. rész – Janet Geringer Woititz: Alkoholbetegek felnőtt gyermekei

1983-ban, majd kibővítve 1990-ben jelent meg az amerikai pszichológusnő Adult Children of Alcoholics című könyve, amely magyar fordításban 2002 óta olvasható. Bolti forgalomban beszerezni már képtelenség, és a könyvtárak polcain is gyakorlatilag fellelhetetlen, azonban szerencsére pár célzott netes kattintás után bárki elolvashatja. A szerző az általa vezetett segítő csoportok tapasztalatait összegezve mutatja be azokat a tulajdonságokat, amelyek fokozottan jellemzőek lehetnek az alkoholbetegek felnőtt gyerekeire, illetve olyan problémákat, amelyekkel rendellenes működésű családok tagjaként nagyobb eséllyel kell szembenézniük. Ez volt a száraz bevezető. Innentől pedig jön a nyomokban kényelmetlen önvallomást is tartalmazó személyes olvasmányélmény.
Az otthon és az otthonosság érzése közti különbség. A lábtörlő előtt állva.

Otthon és otthonosság

Sokáig élt bennem egy idea arról, hogy mindenkinek kell lennie egy olyan védőburkának, mint a gyufáknak a méretre szabott skatulya, ahová szépen betagozódnak egymás mellé, és hasonlóságuk okán immár egységet alkotnak, uniformizáltságuk tudatában egyöntetűen és egyhangúan boldogok. Most már egyre inkább azt gondolom, nem a hely a fontos, és még csak nem is a társak, akikkel úgy hiszed önként, de voltaképpen kényszerűségből össze vagy zárva ugyanabba a dobozba.
Eric Berne Emberi játszmák könyvborító

Könyvek, amik segítettek jobban megérteni a családom és saját magam működését, 1. rész – Eric Berne: Emberi játszmák

Listafetisiszta vagyok, bevallom, ami abból adódik, hogy mindennek próbálok rendszerezett keretet biztosítani, ha már életem első felében semmiben sem találtam. Meg aztán irigykedve olvastam mindig az olyan kattintásvadász címeket, amik azzal hitegettek, hogy itt most aztán összegyűjtötték azt az öt, tíz, húsz valamit, amit ha megnézek, megeszek, megveszek, akkor nekem jó lesz. Úgyhogy itt volt az ideje csokorba szednem azokat a (számomra) alapműveket, amik megváltoztatták az életemet, de ezt az elkoptatott címet mégsem adhattam ennek a bejegyzésnek. Franz Kafka szerint a jó könyv egy „fejsze, a bennünk befagyott tenger jegéhez”. Nos, az ebben a cikksorozatban felsoroltak mind kisebb-nagyobb léket vágtak az enyémben.
Paulinyi Tamás Bólébál könyvborító

Bólébál – Egy keserű felnövéstörténet

Paulinyi Tamás önéletrajzi kisregényének elbeszélője a kimondás nehézségeivel küzd a könyv első lapjain, ugyanis szavakba önteni mindazt, amit otthon átélt, különösképpen nehéz számára, mivel önmagát is csak családja torz szűrőjén keresztül képes látni. Összeállhatnak-e koherens narratívává egy nyomorúságos gyerekkorból feltóduló fájdalmas emlékképek, ha mindezek miatt bennünket is bűntudat gyötör? Miképpen lesznek a szenvedélybeteg szülők mellett megélt tapasztalatok énünk elválaszthatatlan részévé? Hogyan válhatunk önállóvá, ha csak a függő létformát ismerjük? A Bólébál főszereplőjének harminckét év kell hozzá, hogy megtalálja ezekre a kérdésekre a saját válaszait.
Békési Tímea és Dr. Kassai Szilvia

„A hiányainkkal együtt is megélhetjük teljesnek az életünket” – beszélgetés Békési Tímeával és Dr. Kassai Szilviával

Többek vagyunk, mint a traumáink – olvasható a nemrég megjelent Újraépített életek – Történetek szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekeiről című könyv ajánlójában. Érintettként akár mantraként is tekinthetünk erre a mondatra, mely remekül összefoglalja a szerzők törekvését. A kötetben megosztott információk és történetek mind arra ösztönöznek, hogy nézzünk rá tágabb perspektívából az életünkre, lássuk meg, mit kaptunk örökül a diszfunkcionálisan működő családunktól, majd a saját sorsunkért felelősséget vállalva tegyünk a jelenben önmagunkért, hogy jobb döntéseket hozhassunk, mint a szüleink.