Parentifikált, szülői szerepbe kényszerített, túl korán felnőttekre szabott feladatokat ellátó gyerek – bárhogy fogalmazzuk is meg, a lényeg, hogy valaki olyan kerül döntési és cselekvési pozícióba, akinek nem azzal kellene az idejét töltenie, hogy mások helyett, az ő érdekükben, valamiféle belső szabályzó vezérletével és iránymutatásával (hiszen külső nem áll rendelkezésre) döntéseket hoz, majd meg is küzd e döntéshozatal terhével. Ennek a valakinek normális esetben ezekben az években éppen a biztonságot, a kiszámíthatóságot, az őszinteségen alapuló, szeretetteljes emberi kapcsolatok kölcsönös, megtartó és építő jellegét lenne szükséges megtapasztalnia.
Érintettként átélve mindezt, számos helyzetet fel tudok idézni a saját gyerek- és fiatalkoromból, amikor nem nekem kellett volna felelősséget vállalnom a szüleim helyett. Például, amikor részegen tett könnyelmű ígéreteket követően megjelentek nálunk az ivócimborák, hogy számonkérjék a kifizetetlen pénzeket, a felajánlott tárgyakat, a túlzó szívességeket, és rám hárult a magyarázkodás, hogy miért marad minden ilyen realitást nélkülöző kötelezettség beteljesületlen. Klasszikus tárgyalási szituációk voltak ezek, csakhogy jellemzően illuminált állapotban lévő személyek és egy kiskorú részvételével.
Visszatérő feladat volt még a hollét kinyomozása ismerősök körbetelefonálásával, ha ez nem járt sikerrel, akkor a törzshelyek személyes bejárásával, és ha ez sem, akkor a környék végigpásztázásával. Közparkokból, utcai padokról, kocsmából való hazakönyörgés, kezdetben szelíd meggyőzéssel, később dühös rábeszéléssel, végül sírással. Zűrössé váló helyzetekben a felek agresszív megnyilvánulásainak enyhítése, a tettlegességig fajulás elkerülése végett. Kínos telefonhívások kimagyarázása (miért nem ért oda, ment dolgozni, végezte el stb.). Mentősökkel, orvosokkal, nővérekkel történő konzultáció egy felnőtt ember állapotáról, közben némán hallgatva a „most szerencséje volt, de soha többet, mert ha legközelebb ilyen lesz” kezdetű, elrettentőnek szánt mondatokat, gyakran az érintett feje fölött, aki maga is tisztában van a helyzet abszurditásával.
Ma már fel merem tenni a kérdést magamnak, hogy vajon tényleg egy gyereknek kell-e megadnia a végső választ arra vonatkozóan, hogy a fenntarthatatlan helyzet miatt a szülei elhagyják-e egymást. Aztán felhánytorgathatják-e neki hosszú évekig, hogy én téged megkérdeztelek akkor, és nem foglaltál állást/azt mondtad igen/azt mondtad nem? És bármi is volt az eredeti felelete, miért lehet a rá való utalás mindig az adott helyzet függvénye, amelyet éppen akkor igazolni látszik? Dönthet-e egy kiskorú orvosi beavatkozásokról, kezelésekről, terápiákról? Kihozhat-e egymaga detoxikálókból felnőtt embereket? Kötelezheti-e egy orvos, hogy ő adja minden reggel az anyjának/apjának a kezébe azt gyógyszert, amire nem ihat, különben állítólag meghal? És neki kell-e minden egyes alkalommal megfeszülten figyelnie, hogy a szülője valóban le is nyeli-e azt a tablettát, vagy éppen csak tetteti?
Mivel gyerekkoromban olyan dolgok megtételére köteleztek, melyek nem az én feladataim lettek volna, de akként lettek elkönyvelve, ezért ebbe a döntnöki, felügyelői, megoldói szerepbe beleszokva, annak minden terhét kvázi jutalomként tévesen magamra aggatva (hiszen ha érzem, hogy sok, akkor legalább valamit érzek), így működtem tovább az életem későbbi éveiben is. Sőt, valójában a végkimerülésig csúcsra járattam. Annyi mindenért és mindenkiért vállaltam kéretlenül felelősséget, hogy már testi tünetekben manifesztálódott az ezzel járó feszültség, ami nem csak az elvégzett feladatok nagyságából fakadt, hanem abból is, hogy voltaképpen a korán belem plántált tévhit miatt csak magamnak okoztam ezzel egyfajta morbid örömöt, másoknak pedig, akik jobbára már nem is a családom részét képezték, leginkább terhet.
Mert amint elvettem valakitől a lehetőséget, hogy saját maga oldja meg a problémáit, és ehhez hozzárendelve végezzen el lényegi feladatokat, azzal visszahelyeztem őt egy gyámoltalan, cselekvésképtelen gyerek szerepébe, és mintha ezzel egyre csak elszipolyoztam volna tőle azt az erőt, amelynek birtokában igazából önmaga is szembe tudott volna nézni a kihívásaival. Tehát ahelyett, hogy a kiteljesedését, magabiztosságát, haladását segítettem volna, igazából gyengítettem őt, azaz megloptam. Méghozzá orvul. Ahogy velem is tették a szüleim, amikor engem felnőtt szerepe helyeztek át, és ezzel megfosztottak a gyerekkorom teljes értékű megélésének lehetőségétől.
A felelősség átvállalása gyakorlatilag egy pótcselekvéssé vált számomra. A segítségadás magasztos leplébe burkoltam azt a tényt, hogy a saját jóllétemért, fejlődésemért és a szükségleteim kielégítése céljából szinte képtelen vagyok bármit is tenni. Nagyon jó volt azt mondogatni magamba, meg persze félreértés ne essék, hangosan is, hogy másokért bezzeg mindent megteszek. Mert akkor joggal érvelhettem azzal, hogy mindezek mellett egyszerűen nincs időm másra, jelen esetben magamra. És akkor lehettem megmentő, mártír, önfeláldozó, és ezzel együtt persze a saját igényeimet háttérbe szorítva áldozat is. Azaz hibátlanul működtem a szerepkörben, amit rám szabtak, amiben helyt tudtam állni, amiben úgy éreztem, otthon vagyok, mert ebbe tanultam bele.
Úgyhogy ennek az egésznek a felszámolását azzal kellett kezdenem, hogy kimondtam magamban: felelősséget vállalok a saját életemért. Ez nem volt egyszerű, és el sem hittem, hogy mindennek a gyökere annak tudatosítása, hogy nem az én kötelességem azzal foglalkozni, hogy mások mit gondolnak vagy éreznek. Azaz, nem kell mindig túlkompenzáló módon jónak, elérhetőnek, segítőkésznek, megértőnek lennem. Nem szükséges állandóan száztíz százalékra törekednem. Nem feladatom nekem egy személyben boldoggá tenni másokat, elterelni a figyelmüket a szomorúságukról, felderíteni őket, főleg nem a saját érzéseimet háttérbe szorítva. Nem kell kegyes hazugságokhoz folyamodnom olyan, amúgy teljesen hétköznapi helyzetekben, amelyekben a legtöbben elfogadással tudnának viszonyulni a másik döntéseihez, csak azért, mert azt feltételezem, hogy a teljes igazsággal talán megbántanék valakit.
Nem lehetek tehát a másik ember megéléseiért felelős, csak az enyémekért. Emellett határozottan felelős lehetek a saját határaim kijelölésében és megtartásában, és azért is, hogy kit és mit engedek ezeken át. Felelősséget vállalhatok a döntéseimért, a tetteimért, a nézeteimért, és hogy mindezekkel mit képviselek. Majd pedig következhet szépen, apránként az, hogy visszaadom mindenkinek azt, ami az ő felelőssége. Ez nem egyenlő azzal, hogy nem segítek másoknak. Azt jelenti, hogy valódi támogatást nyújtok, méghozzá pontosan abban, amiben az illető kéri, és csakis akkor, amikor úgy határoz, hogy számára egyedül nem megoldható valami, és emiatt hozzám fordul.
A segítségkérés egy egyén tevékeny, megfontolt döntése, nem pedig egy zsigerből jövő elterelő mechanizmus, amit úgy hívunk, hogy felelősségáthárítás. Ami arról szól, hogy valakik olyan dolgok megtételét bízzák rád, amiket valójában ők is el tudnának végezni, de nem akarják vállalni az ezekkel járó energiabefektetést, kényelmetlenséget és felelősségrevonhatóságot. Ez a szüleim kerülőútja. És pont ezért gondolom, hogy feléjük sem tehetek a köztünk lévő távolság csökkentése érdekében nagyobb lépést annál, mint hogy visszaadom számukra a felelősséget a saját életük felett. Aminek jó viszonzása lenne, ha ők elismernék a szerepüket az én életem alakulásában. Ezzel pedig jó esetben együtt járhatna az őszinte megbánás és a bocsánatkérés is. Hogy miért lenne mindez fontos? Mert a tények puszta nyugtázása nem egyenlő a hibáink felnőttként történő beismerésével, és nem is az együttérzés, a rendbehozatal, a kompenzáció és a megbékélés irányába ható tett. Pusztán csak újabb elodázása a számadásnak.
De addig is, amíg ez nem történik meg, vagy talán már soha nem is történhet meg, én ennek ellenére és ettől függetlenül szabadon dönthetek arról, hogy kinek az élete az elsődleges számomra: másoké vagy a sajátomé. Egyúttal magamnak is vissza tudom adni tehát ajándékként a sorsom feletti rendelkezési jogot, az irányítás és az autonómia lehetőségét. Igaz, ennek a csomagnak súlya van, terhe. Megérzi az ember, ha magához veszi. Mégis, én azt hiszem, hogy ennél felszabadítóbb felajánlást senkinek nem tehetek.
Fotó: Pexels
