Sós Eszter vagyok, újságíró, irodalom- és kultúratudomány szakos bölcsész, irodalomterapeuta, képzésben lévő addiktológiai konzultáns és szenvedélybeteg szülők felnőtt gyereke.
Hosszú ideje erős motivációként élt bennem, hogy támogatást nyújtsak a hozzám hasonlóan diszfunkcionálisan működő családban nevelkedett embereknek. Ennek érdekében hoztam létre ezt az oldalt, kezdetben azzal a céllal, hogy megosszak a témához kapcsolódó tartalmakat, személyes jellegű írásokat, könyvajánlókat, beszélgetéseket.
Időközben azonban irodalomterapeutának tanultam, és egyetemi vizsgacsoportomat már kifejezetten szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekei számára szerveztem meg, és hogy minél sokrétűbb támogatást tudjak nyújtani, ezért segítői módszertani eszköztáram bővítésének érdekében időközben több tanfolyamot is elvégeztem (pl. gyászcsoportvezetés, traumatudatosság, közösségi addiktológia, Eszközeim, lehetőségeim és határaim a szenvedélybeteg szülők gyermekeinek segítésében szakmai továbbképzés).
2024-ben pedig terápiás munkatársként kezdtem el dolgozni a szenvedélybetegek közösségi, nappali és alacsonyküszöbű ellátásával foglalkozó Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálatnál, ahol addiktológiai problémákban érintettek és hozzátartozóik mellett szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekeivel is foglalkozom.
A Megtört Kör így fokozatosan átalakult gyakorlati segítői tevékenységem bemutatásának felületévé.
Munkám során a fő céljaim:
- irodalomterápiás csoportok szervezése szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekei, valamint függőségekben érintettek és hozzátartozóik számára;
- foglalkozások tartása szenvedélybetegségek, transzgenerációs hatások, családi és kapcsolati diszfunkciók témájában;
- más művészetterápiás és testtudati technikán alapuló módszerek ötvözése az irodalomterápiával;
- az irodalomterápiás módszertan különböző elemeinek integrálása az addiktológia területén végzett napi szintű segítői munkába.
Saját példámból tudom, hogy milyen felszabadító tud lenni, ha az ember végre megnevezheti magát
a problémát, ha kimondhatja és felvállalhatja, hogy egy szenvedélybeteg családból jön, ahol a bűntudat, a szégyen és az elhagyatottság alapvető érzéseknek számítanak.
Úgy vélem, hogy azt a fajta támogatást és útmutatást, amit gyermekkorunkban nem kaptunk meg, megadhatjuk magunknak. Sosincs késő az önismeret fejlesztésére, amely segítségével közelebb kerülhetünk ahhoz az emberhez, aki ma lehetnénk, ha nem kellett volna a saját szülőnk, nagyszülőnk, nemegyszer testvérünk szülőjévé válni.
Természetesen a múltunkon nem változtathatunk, de mi még tudunk változni, és ez a legfontosabb lépés, hogy megtörhessük a szenvedélybetegség ördögi körét, és az utánunk jövő generációnak már ne azt a családi terhet hagyjuk örökül, amit mi cipelünk mázsás súlyként magunkkal.
Elérhetőségem: