Az év 1965. A helyszín Óbuda, a Gázgyár előtti Duna-part. Egy gyerek felnéz a teljes felszerelését magán viselő nehézbúvárra, miközben fogja a kezét. Arról nincs információ, hogy a búvár a rokona, vagy éppen csak a környéken sétált a szüleivel, és annyira lenyűgözte a búvár látványa, hogy ennek apropóján került megörökítésre ez a kompozíció. Mindkét lehetőséget esélyesnek látom, ugyanis, ha mondjuk az apja a búvár, akkor ebben a ruhában nem csodálom, hogy úgy tekint fel rá, mint egy különös idegenre. Én már attól megrökönyödtem gyerekkoromban, amikor a számomra bajuszosként ismert apám az én életemben először megvált a tőle elidegeníthetetlennek vélt, azaz számomra lényegileg hozzátartozó arcszőrzetétől. A bajusz nélküli apa, mintha nem az én apám lett volna.
Ha a gyerek számára a búvár egy idegen, akkor persze még jobban érthető, miért tűnik úgy, hogy bár határozottan érdeklődik iránta, sőt, lenyűgözi a látványa, melytől emiatt elszakadni sem tud, de mégis némi fenntartással szemléli ezt a különös ruhába bújt alakot. Éket ver közéjük egyrészt egy fél gyereklépésnyi távolságtartás, amely még nem eldöntötten a közeledésnek vagy a menekülésnek biztosít majd lehetőséget; másrészt pedig a levegővel teli ruha, amely megvédi a búvárt mindentől a mélyben, de amitől a külvilágban már csak esetlen, ormótlan, és gyerekszem számára rémisztő jelenségnek tűnik. Mint mondjuk 1965-ben egy szovjet sci-fi főszereplője.
Bárkije is a képen szereplő gyereknek a mellette álló felnőtt, annyi mindenképpen bizonyos, hogy a kettőjük közti viszonyra jellemzőbb a tartózkodás, mint a bizalom. Mintha a gyerek részéről puhatolózás zajlana a szemünk előtt a kimerevített képen: hogyan kell viselkednem, mit várhatok ettől az embertől, félnem kell-e tőle, és vajon felismerem-e egyáltalán, hogy ez a mellettem álló alak jót akar-e nekem, vagy sem.
A búvár nem a gyerekre néz, ezzel sem segítve őt mindezen kérdések eldöntésében, hanem egyenest a kamerába. Bár vastag gumikesztyűbe bújtatott kezével fogja a másik kis kezet, de igazából csak a fotó készítőjével, jobban mondva a fényképezőgép passzív objektívjével tart fenn valamiféle kontaktust, bár inkább tűnik elrévedőnek a tekintete, mintsem bármiféle kapcsolatteremtésre törekedne. Az biztos, bármit is gondol, vagy érez, azt a megjelenéséhez illő rezignáltsággal teszi. Szinte lehetetlennek tűnik közel kerülni hozzá. Fizikailag és érzelmileg is.
Jó lett volna gyerekkoromban úgy hinni, hogy az alkoholizmus egy olyan jelmez, amelyet levéve a szülők más emberré válnak. De mint ahogy a búvár sem változik meg azáltal, hogy a munkaruháját leveszi, úgy az én szüleim sem lettek nem szenvedélybetegek pusztán ezért, mert éppen ideig-óráig nem ittak.
Egy gyereknek ugyanannyira furcsa és idegen az, ha egy szülő részegen ordít, sír, agresszív, vagy éppen ellenkezőleg, felelőtlenül engedékeny és túlcsordulóan érzelmes, mint az, ha másnap mindennek a szöges ellentettje. Lehet ilyenkor bármennyire megbánó, engesztelő, kompenzáló a viselkedése, ez ugyanannyira riasztó, hiszen az egyik és a másik állapot bekövetkezte teljesen kiszámíthatatlan.
Pontosan az a stabilitás és kiegyensúlyozottság hiányzott gyerekkoromban az életemből, amely többek között hozzásegíthetett volna ahhoz, hogy más szemmel is lehessen tekinteni a szüleimre, mint ahogy ez a gyerek néz a búvárruhás férfira. Akikhez szerettem volna hozzábújni, ha féltem valamitől, vagy csak a közelemben akartam őket tudni, hogy valami nyugvópontot biztosítsanak egy gyerek számára még felfoghatatlanul beláthatatlannak és fenyegetőnek tűnő világban, azokon mindig volt egy vastag védőruha, ami óvón elzárta őket a kihívásoktól, megpróbáltatásoktól, a csalódásoktól, a negatív érzésektől. Ma már persze tudom: hasonló félelmek okán öltötték ezt magukra, melyektől magam is szenvedtem.
Azonban ez a ruha, az alkohol, nem csak „védelmet” nyújtott nekik a külvilággal szemben, hanem tőlem, a gyereküktől is elválasztotta őket. Emiatt pedig soha nem tudtam megismerni az igazi személyiségüket, amit nem torzított el sem az ital, sem az iránta való sóvárgás.
Ahogy erre a fotóra nézek, újra és újra eszembe juttatja, hogy bár a szüleim fizikailag mellettem voltak, de valójában magamra utaltan, állandósult idegenségérzéssel, a gondviselőim szeretetében minduntalan elbizonytalanodva és emiatt szorongva nőttem fel. És hogy mennyire nem vagyok ezzel egyedül? Én is jártam szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekeinek szervezett önsegítő, Apa, Anya, Pia csoportba, és a helyiségben, ahol a foglalkozások zajlottak, egyik alkalommal megpillantottam a falvédőre tűzve ezt a Fortepan fotót, aminek a hátulján egy korábbi csoport tagjai mondtak köszönetet a foglalkozásvezetőnek.
Szóval ilyen a nehézbúvárok gyermekeinek, úgy tűnik, nagyon is közös magányossága.
Fotó: Fortepan / MHSZ
