Otthonosan berendezett, barátságos teremben ülök le beszélgetni Frankó András családterapeutával, a Fogadó Pszichoszociális Szolgálat vezetőjével és Kormos Piroska szociálpedagógussal, az Apa Anya Pia (AAP) program koordinátorával. Ez a Csap utcai helyiség, és a nem sokkal távolabb, a Kék Golyó utcában lévő fogadja be kéthetenként az AAP foglalkozások résztvevőit, akik felismerve saját érintettségüket, nyitottá váltak arra, hogy megosszák tapasztalataikat másokkal. Egy képzett szakember vezetésével a tíz alkalom során fokozatosan juthatnak el az elszigeteltség érzésétől egy támogató közösség biztonságának megtapasztalásáig.
A segítő foglalkozásúak körében nem ritka a személyes érintettség, azaz az „otthonról hozott” diszfunkciós családi működési minták is terelhetik a szociális pálya felé a szakembereket. Ennek fényében talán nem is meglepő, amikor kiderül, hogy kifejezetten igaz ez Piroskára és Andrásra is, akik mindketten már jó pár éve a szociális szférában dolgoztak, amikor egy-egy élmény hatására tudatosult bennük, hogy miért specifikusan szenvedélybeteg szülők gyerekeivel kezdtek el foglalkozni.
– Közgazdasági szakközépbe jártam, de már akkor azt éreztem, hogy ez nem az én utam – kezd bele Kormos Piroska pályaválasztása göröngyös útjának feltárásába. – Később lett egy irodai munkám, amit rettenetesen untam, viszont a munkatársaim nagyon kedvesek voltak, többek között az egyikük ösztönzött arra, hogy jelentkezzek szociálpedagógia szakra. András a tanárom volt a főiskolán, szenvedélybetegség tárgyban oktatott, és végül ez lett a témája a szakdolgozatomnak is. Igazából a tanulmányaim során jöttem rá, hogy valójában én is érintett vagyok, méghozzá duplán, családi vonalon és a párkapcsolatom révén is. Aztán egy szenvedélybetegek segítése témában rendezett képzésen volt egy fontos beszélgetésem egy kollégával, akivel megegyeztünk abban, hogy onnantól kezdve, hogy mi megérkeztünk erre a segítő pályára, voltaképpen úgy érezzük, hogy otthon vagyunk.
Piroska viszonylag hamar ki akarta próbálni az elméletben tanultakat a gyakorlatban is, ezért még a főiskola ideje alatt egy családsegítő szolgálatnál kezdett dolgozni, ahol lehetősége nyílt arra, hogy fiatalokkal foglalkozzon, amire igazából mindig is vágyott. Később a H52 Ifjúsági Irodában a Kék Pont Alapítvánnyal együttműködve indult egy csoport, amely kifejezetten szenvedélybeteg szülők gyerekeinek, jellemzően kamaszoknak nyújtott segítséget, csoportos foglalkozás formájában. Ezt a programot hozta át végül Frankó András meghívására, 2017-ben a Máltai Szeretetszolgálathoz. Az első, kifejezetten felnőtteknek szóló Apa Anya Pia csoport azonban csak az azonos nevű könyv megjelenése után indult el, 2019 januárjában.
– Én igazából felnőtt szenvedélybeteg emberekkel dolgoztam több mint harminc évig – folytatja Frankó András az AAP megszületésének történetével. – Ez volt a fő irányvonalam, és ebből is indult el a Fogadó 2000-ben, ahol már a kezdetekkor is sokat foglalkoztunk függők hozzátartozóival. 2014-ben volt egy családterápiás konferencia, ahol először adtam elő a szenvedélybeteg szülők gyerekeinek témájában. Ehhez kerestem szakirodalmat, és ekkor bukkantam rá Waltraut Barnowski-Geiser könyvére, amit aztán lefordítottunk magyarra Apa, anya, pia – Hogyan találhatják meg a szenvedélybeteg szülők gyermekei MÉGIS a boldogságot címmel. Az első kiadása a könyvnek 2500-as példányszámú volt, ami nagyon hamar elkelt, úgy, hogy nem volt mellette semmilyen hírverés, nem volt könyvbemutató, és akkor még nem került könyvesbolti forgalomba sem.
A hiánypótló önsegítő könyv most már a legnagyobb könyváruházakban is elérhető, és mondhatni, hogy egyfajta lavinát indított el, mind a Fogadó, mind az érintett egyének életében. Frankó Andrást a megjelenést követően egyre több helyre hívták, hogy beszéljen erről a témáról, aztán megszervezték első ehhez kapcsolódó rendezvényüket is, Konferencia az Elfeledett Gyermekekért címmel, amelyből tavaly októberben immár a negyedikre került sor.
Arra a kérdésre, hogy hány „elfeledett gyermekről” is beszélünk, pontos választ ők sem tudnak adni, de becslések szerint hazánkban körülbelül négyszázezer gyereket érint jelenleg ez a probléma, és ha ehhez hozzávesszük az egyéb függőségeket, például a gyógyszert, akkor Piroska szerint azt is mondhatjuk, hogy minden ötödik gyereknek szenvedélybeteg valamelyik szülője.
Ez a szám vélhetően korábban is hasonló volt, azaz ugyanez az arány igaz a ma már felnőtt korú érintettekre is. Az persze bizakodásra ad okot szerintük, hogy egyre több irányból, egyre szélesebb réteget tudnak megszólítani. Legutóbb például egy színdarab, egy monodráma is készült az Apa, anya, pia könyvből, aminek márciusban volt a premierje a kassai Thália Színházban.
Az elmúlt öt év alatt összegyűjtött és megosztott tartalmakkal a Máltai Szeretetszolgálat, de ezen belül is kifejezetten András és Piroska munkája úttörőnek tekinthető, mivel korábban ezzel a témával senki nem foglalkozott. Mindez persze rengeteg energiát emészt fel. Amikor arról kérdezem őket, hogy a már-már missziónak tekinthető tevékenységük esetében, hogy tudják elkerülni azt, hogy megszálltsággá váljon, akkor azt mondják, hogy az önismeret ennek egy nagyon jó útja.
– Nekem volt egy elképzelésem arról, hogy én mit keresek ezen a pályán, aztán egy szenvedélybeteg segítőknek szervezett önismereti csoporton szembesültem azzal, hogy a munkaválasztásom elsődleges oka voltaképpen az, hogy az édesanyám ebbe halt bele – mondja András, akinek korábban ez az összefüggés eszébe sem jutott. – Abból a szempontból tehát ez egy nagyon jogos kérdés, hogy felismerjük-e a belső motivációinkat. A másik hasonló élményem az volt, amikor egy egyetemi dolgozatban össze kellett gyűjtenünk, hogy mik azok a szempontok, amik erre a szakra tereltek bennünket. Ha a szülők segítő foglalkozásúak, akkor ez egy nagyon erős motiváció. Szintén az, ha az ember gyerekként elhanyagolt volt valamilyen mértékben, ami nemritkán összefügg az előző esettel. A harmadik ok pedig, ha volt a családban valamiféle szenvedélybetegség. Én tehát nem tudtam kikerülni, hogy ezt a hivatást válasszam, hiszen rám mindhárom érvényes. De mi azt szoktuk mondani, hogy az nem baj, ha azért választjuk ezt a foglalkozást, hogy gyógyuljunk, de akkor vegyük tudomásul, hogy ez a részünk. Az Apa, anya, pia könyv nagyon sokszor hangoztatja, nem csak a hátrányokat, hanem azokat az erősségeket is, amik azzal járnak, ha valaki szenvedélybeteg szülők mellett nő fel, és kifejezetten előny, ha egy segítő rendelkezik ezekkel a képességekkel.
Az sem árt, ha a segítő az időmenedzseléshez is jól ért, teszem hozzá magamban, amikor Piroska elmeséli, hogy jelenleg is több, átlagosan 6-14 főből álló AAP csoport fut párhuzamosan Budapesten, Győrben és Kecskeméten. Az érdeklődök általában hamar betöltik a helyeket, de túljelentkezés eddig csak az online alkalmakra volt jellemző, amelyeket a koronavírus-járvány hívott életre.
– Az elején mi is bizonytalanok voltunk ezekkel kapcsolatban – vallja be Piroska -, de izgalmas volt megélni, hogy a virtuális térben is megteremtődik hasonló intimitás és bensőségesség, mint egy személyes jelenléttel működő csoportban. Ugyanúgy meg tudnak nyílni, és adott esetben sírni a résztvevők a monitor előtt, mint egymás társaságában, ráadásul vannak résztvevők Máltáról, Svédországból, és a Felvidékről is.
A csoportok jó híre szájról-szájra terjed. Aki elvégezte, az utána jó szívvel ajánlja testvéreknek, rokonoknak, ismerősöknek, akik hasonló környezetben nőttek fel. Sokan megérintődnek, és elkezdenek azon gondolkozni, ők saját maguk mit tudnak hozzátenni mindehhez.
Az egyik jelenlegi AAP csoportvezetőjük például maga is egykori csoporttag volt, és a befejezést követően később döntött úgy, hogy ő is ezzel szeretne foglalkozni, így segítve a sorstársakon.
Ennek kapcsán felmerül bennem a kérdés, hogy mi van azután, ha véget ér egy csoportfoglalkozás, és mik a kifutásai jellemzően ezeknek az összekovácsolódott közösségeknek. Igénylik az emberek, hogy maradjon meg valami ezekből a kapcsolatokból, vagy inkább úgy érzik, hogy ezzel most ők lezártak valamit, és mennek tovább a saját útjukon? Piroska azt válaszolja, léteznek úgynevezett fenntartó csoportok, azok számára, akik a tízalkalmas AAP csoportok után úgy gondolják, hogy szeretnék folytatni az összejöveteleket. Ezek jellemzően korábbi csoportok résztvevőiből verbuválódnak.
– Arról, hogy milyen erős kapcsolat alakul ki a tagok között, arról én már általában csak később értesülök, és ez mindig nagyon jó érzés – fűzi hozzá, kiemelve, hogy egyáltalán nincs megtiltva, hogy a csoporttagokból önszerveződő társaságok jöjjenek létre.
A Fogadó helyet ad különböző, 12 lépésre épülő önsegítő csoportok, így például alkoholisták felnőtt gyermekei számára szervezetteknek is (ACA), amelyekhez szintén szabadon lehet csatlakozni. Van, aki a csoportos foglalkozás után vagy mellett elmegy egyéni terápiába, és van, aki inkább elolvas pár könyvet még a témában, otthon, a négy fal között. Az biztos, hogy bárki, aki segítséget szeretne kapni tőlük, ehhez minden információt megtalál a honlapjukon (www.kimondhato.hu), és a Facebook oldalukon (https://www.facebook.com/elfogado), vagy egyszerűen írhat egy üzenetet a segits@kimondhato.hu e-mail címre is, ahol egy erre a feladatra delegált kolléga célzott segítségnyújtást biztosít a jelentkezőknek.
A jövőbeli tervekről érdeklődve elbüszkélkednek vele, hogy idén tovább bővül az általuk megjelentetett kiadványok sora. Lesz olyan kötet, amely szépirodalom és szakirodalom keverékeként nyújt betekintést az elfeledett gyerekek problémáiba, és készül egy munkafüzet, ami idősebb gyerekekkel foglalkozó szakembereknek nyújt majd segítséget. Arról, hogy mit tartanak a program és a saját szakmájuk eddigi legnagyobb sikerének, hasonlóan nyilatkoznak.
– Én bízom benne, hogy nagyon sok, számomra teljesen ismeretlen ember kapott már a kiadványaink, programjaink, tevékenységeink által valamiféle reményt, illetve jobban rálátott a saját traumájára, és tudott vele kezdeni valamit azért, hogy egészségesebb legyen – mondja András. – És ami legalább ilyen fontos, hogy az emberek elkezdtek erről beszélni, ezáltal pedig az, ami a mi honlapunk címe, hogy Kimondható, az igazzá vált, mert valóban egyre inkább kimondhatóvá válik ez a probléma, és lassan természetessé kezd válni, hogy nyíltan beszélünk erről a témáról.
– Nekem inkább a gyakorlati példák jutnak eszembe – mondja Piroska -, azok az emberek, akik részt vettek egy AAP csoportban, elindultak valahonnan, és tudom, hogy most hol tartanak, tehát az egyéni utak. Például egy kisfiú, aki most már tud mesélni a problémájáról. Vagy, hogy a könyv hatására a különböző generációbéli családtagok között elindult egy párbeszéd arról, hogy milyen szinten van jelen az alkoholizmus a családjukban, és így közelebb kerülnek ahhoz, hogy megértsék egymást, és megoszthassák az emlékeiket. Ezek a konkrét példák adnak nekem visszajelzést arra, hogy a program nagyon is működik.
Zárszóként hozzáfűzik, hogy talán az a legnagyobb siker, hogy végre egyre többen felismerik, hogy az alkoholizmus nem csak egy-egy egyén, hanem az egész család betegsége, amelyet csak komplex rendszerként értelmezve, az alapvető diszfunkciós működési mintákat feltárva lehet megoldani. Ez a legfontosabb lépés egyrészt a probléma általános tabusításának feloldásához, másrészt pedig az érintettek sikeres felépüléséhez.
