A könyv címét elolvasva és a borítójára pillantva könnyedén hihetnénk, hogy egy olyasféle ponyvaregénnyel lesz dolgunk, amelyben párkapcsolati problémák és magánéleti „zűrök” túlsúlya mellett az alkohol is fel-felbukkan, de csak olyan mennyiségben és minőségben, amely még összeegyeztethető egy megfilmesítés esetén a filmipari tömegtermékekben bemutatott női szenvedélybetegség sematikus, a probléma összetettségét és mélységét még távolról sem érintő ábrázolásmódjával.
Erre a prekoncepcióra az első oldalak is inkább ráerősítenek, mivel az elbeszélő rendre a szerelemmel, a szenvedéllyel, a vonzerővel, a kéjjel és az érzéki örömökkel kapcsolja össze az italozást, amely mintha konkrét személyként manifesztálódna az életében, akivel se veled, se nélküled kapcsolatban áll, aki egyben bántalmazó és vigasztaló, aki mellett le lehet élni mámoros évtizedeket, és csak utána veszi észre a partnere, hogy ebbe a viszonyba a zsigerekig belerokkant.
Caroline Knapp könyve azonban nem a felszínt kapargatja. Nem egy kényelmes könyv, hanem kíméletlenül, önmarcangolóan és felszabadítóan őszinte, amelyben a piával folytatott, húsz éven át tartó „viszonyának” okait, személyes addikciójának mélyrétegeit olyan nyíltsággal, belátással és bölcsességgel írja le, hogy elvi lehetetlenség, hogy valaki az olvasása közben ne induljon el magában is azon az önfelfedező úton, melyen járva az írónő felismerte saját kényszeres viselkedésének és betegségének mozgatórugóit.
Az első oldalakon elmeséli azt az majdnem tragédiába fulladó eseményt, amely megtorpanásra késztette rohamtempós alkoholfutamában. Sokatmondó, hogy bár ebben az ittasan okozott „balesetben” saját magának is fájdalmas sérülést okoz, de ezáltal a karjában tartott unokahúgát megmenti az eséstől, így igazából nem önmaga, hanem mások veszélyeztetése ösztönzi végül változásra.
És mintha pontosan innen lenne eredeztethető az elbeszélő minden problémája, hogy nem szereti önmagát eléggé. A kötetben oldalról-oldalra egyre világosabban tárul fel, hogy mi az a „csomag”, amit Caroline otthonról hoz, és amiből gazdálkodva aztán a látszólag a felső középosztály kellemes és gondtalan életét élő, az értelmiségi munkakörében amúgy kiválóan teljesítő, azaz saját szavaival élve „magasan funkcionáló alkoholista” lesz.
A népszerű hetilap, a The Boston Phoenix életmódrovatának vezetőjeként megalkotja Alice K. alakját, heti tárcáinak harmincas éveiben járó, boldogtalan, elkínzott karakterét, azaz önnön alteregóját, akinek elbeszélt történetein keresztül saját szorongásait próbálja kifejezni. Újságíró kollégáival minden munkanapot követően a szemközti bárban kötnek ki egy-két italra, csakhogy velük ellentétben neki ez a bemelegítés. Gondosan eltervezett és kivitelezett ivási metódusa miatt senki nem tudja mennyit is iszik valójában, és így a függővé válás pillanata számára is elmosódik.
Az Anonim Alkoholisták gyűlésén hallja azt először, hogy az ivás voltaképpen fizikai megoldása a lelki problémáknak, az üresség feltöltése itallal, amely számára az éhség fogalmában nyer értelmet. Úgy gondolja, az a fajta vágyódás valami után, ami kívül esik rajta, és megkönnyebbülést hoz, már sokkal előbb jelen van az életében. Ugyanazért az élményért kontrollálja ugyanis éveken keresztül drasztikusan a testsúlyát, és fogyasztja le magát koplalással 55 kilóról 38-ra, mint amiért a pohár után nyúl: mindkettő az átváltozás lehetőségének hamis illúziójával kecsegteti, azzal, hogy olyan emberré válhat tőle, akit végre szeretni tud. Nem mellesleg pedig mind a kettő ugyanolyan jól megtervezett szertartásosságot kölcsönöz a mindennapjainak, esélyt sem adva arra, hogy a félelmeivel vagy az érzelmeivel kelljen foglalkoznia. Az éhezés révén pedig megszabadul valami mástól is: saját nőiességétől, a férfiak tekintetétől, magától a szextől.
A kötet egyik legerősebb pontja, ahol az író az alkohol, az önértékelés és a szexualitás közti kapcsolatot tárja fel. Saját életének tapasztalatai és szenvedélybeteg ismerőseinek elbeszélései alapján jut arra a következtetésre, hogy sok esetben a nők „az alkoholt arra használják, hogy hatástalanítsanak egy sor egymásnak ellentmondó érzelmet – az intimitás utáni sóvárgást és a tőle való rettegést; az összebújás vágyát és a kihasználástól való félelmet; a mélyen gyökerező bizonytalanságot”. Az alkohol persze kettős csapda, mondja ő, hiszen ront az ítélőképességen, és az ember önazonosságába is belezavar. Így hamis magabiztosságot ad, ellazít, ezzel pedig a nemet mondás és a határok meghúzásának képességét is befolyásolja.
„Ellenállhatatlannak, félelmetesnek és idegennek találtuk a szexet, ezért berúgtunk, hogy el tudjuk viselni” – kommentálja Caroline azon nők közös érzéseit, akik ugyanúgy féltek saját testüktől, és meg nem felelésüktől, mint a férfiaktól, akik általában tárgyként kezelték őket. Ezért aztán a legtöbben, mint ahogy ő is, gyakorta olyan partnert választottak, akiknek szintén fontos volt az alkohol az életében, ami aztán „segített megvédeni magukat egymástól”.
„A száraz állapot titka csupán annyi, hogy fizikai helyett lelki dolgokkal próbáljuk megtölteni a kutat” – hangzik Caroline mantrája, aki végül felismeri, hogy ha az alkoholista a külvilágtól várja a megerősítést, ha kétségbeesetten mindig a külső körülményekbe kapaszkodik, akkor a józanodás csak befelé fordulással, számvetéssel kezdődhet meg. Megfutamodás helyett a fájdalmas érzésekkel való szembenézéssel. Caroline-nak az ivás a menekülést nyújtotta önmaga elől: minden egyes pohárral átöntötte magát egy másik személyiségbe. Az Anonim Alkoholisták tizenkét lépéses programja pontosan azért nyújt végül számára segítséget, mert szembe kell néznie azokkal a félelmekkel és érzésekkel, amelyeket mindaddig az ital segítségével próbált hárítani.
Miért érdemes elolvasnia a könyvet a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekeinek?
„Ahogy a víz mossa ki – akár áradatként hömpölyögve, akár lassan csordogáló erecske formájában – a tájat, úgy formálja át az alkohol is a maga kérlelhetetlenségével egész családok életének biztos talaját” – kezdi az alábbi sorokkal az írónő azt a fejezetet, ahol apjával való kapcsolatát tárja fel, amely voltaképpen szenvedélybetegsége gócpontjának tekinthető. A köztiszteletben álló pszichiáter, a pszichoszomatikai kutatások szaktekintélye, az egyetemi tanszékvezető, aki számtalan szakkönyv szerzője búskomor alkata miatt erős lelki rokonságot érez a lányával, ám képtelen számára kimutatni az érzelmeit. Ehelyett folyton tudományos távolságtartással elemzi őt, aki így inkább érzi magát kísérleti nyúlnak, mint szeretett gyermeknek.
Szüleit nagylelkűnek és következetesnek írja le, akiktől világosan körülhatárolt értékrendet kapott testvéreivel együtt. Csak éppen minduntalan jelen volt a mindig tökéletesen elegáns felszín alatt a csendesen megbúvó feszültség, az elhallgatás vészjósló légköre. Ezek a szülők soha nem veszekedtek egymással a gyerekek előtt, de azt sem mondták ki soha, sem egymásnak, sem nekik, hogy „szeretlek”. Családjukban az ölelés, a puszi hiánya is csak akkor tűnik fel Caroline-nak, amikor először tesz látogatást osztálytársánál, és megtapasztalja egy szeretetteljes szülő-gyermek viszony működését. Apja előző házasságából született fogyatékossággal élő féltestvérének halálakor tudja meg, hogy nagy valószínűség szerint magzati alkoholszindrómában szenvedett, és ekkor mint egy kirakós játék darabkái állnak össze fejében az apró részletek, és fogalmazódik meg számára, hogy az alkohol búvópatak-szerűen van jelen a családjában.
Az esti otthoni rítus, amikor apja egymás után hajtja fel a martini-koktélokat, az anyja pedig közben szótlanul kötöget, egyfelől a mélységes megnyugvás érzését sugalmazza Caroline-nak, másrészt már idejekorán felismeri, hogy az ilyenkor uralkodó csönd voltaképpen nagyon is nyugtalan és vészjósló, illetve, hogy apjához az egyetlen közeledési lehetősége a pia.
„Az alkohol gyógyszer” – fejti ki az egyik barátnőjének, hozzátéve, hogy ezt az alapigazságot a szülői házból hozta magával. Ahogy az apja mélyen gyökerező szomorúsága látszik enyhülni minden újabb pohár ital felhörpintését követően, úgy oldódik a lánya szorongása is ezzel párhuzamosan, és ennek csúcspontja, ha együtt isznak, mivel Caroline ekkor végre méltónak érzi magát „egy isten társaságára”. Titkos szövetség bontakozik ki kettőjük között, amit hosszú évekig az alkohol pecsétel meg.
Lassú íve van Caroline mélypontra történő alászállásának, ami után végül józanodni kezd. Az apja meghal agydaganatban, egy évvel később pedig az édesanyja is, áttétes mellrákban. Ő ekkor még csak harminchárom éves, és ahogy írja, az önsajnálatban tapicskolva minden este addig vedel, míg ki nem dől. Egy reggelen eszébe jut az apjának az a kijelentése, hogy a belátás voltaképpen a tények újrarendezése. Ő pedig újrarendezi a tényeket, és életében először arra a következtetésre jut, hogy a piálás nem a megoldás, hanem maga a probléma. Két hónappal később megissza élete utolsó pohár szeszesitalát, és elvonóra megy.
Leszokása után egy évvel találkozik apja régi barátjával, aki arra a kérdésére, hogy szerinte az apja alkoholista volt-e egyértelmű igennel válaszol, sőt, elmondja, hogy ezt önmaga is elismerte a halála előtt nem sokkal. Caroline ekkor nemcsak szövetségük mélyen gyökerező, fájdalmas voltára ismer rá, hanem ambivalens módon hűtlennek is érzi magát, hogy elárulta a „családi hagyományt”. Aznap este nem csak az apja megbánással terhelt halála miatt sír, hanem egyúttal amiatt is, hogy leszokásával megtagadta korábbi, ki nem mondott egyezségüket. S bár mardossa a bűntudat, de eközben felismeri, hogy mindez azért történt, hogy ő továbbléphessen egy jobb jövő felé, ahol azokat a felnőtt élettel járó mulasztásokat és lelki tapasztalatokat próbálja behozni, melyekről az alkohol miatt lemaradt.
Ez a ráébredés pedig olyan katalizátorként szolgált, mely az írónőnek egész hátralévő, ám méltatlanul rövid életében erőt adott a józanságra. Caroline Knapp pár évvel memoárjának megjelenése után, mindössze negyvenkét évesen hunyt el. Halálának oka a tüdőrák szövődménye volt.
Caroline Knapp: Pia. Egy lovesztori. Budapest, 2015, Európa Könyvkiadó. (Fordította: Nagy Flóra)
