„Eljöttem otthonról, de magammal hoztam az apámat”
Egyszer az edzőteremben együtt róttuk valakivel két egymás mellett lévő futószalagon a hosszú-hosszú kilométereket, és mivel mindvégig a beszélgetésnek is kedvező intenzitással tettük mindezt, így elég hamar szóba is elegyedtünk. Az általánosabb témákról nagyjából féltávnál áttértünk az életünk nagy problémáira, és ekkor egy ponton szóba került ez a könyv, amin, mint kiderült, mindketten nemrég rágtuk át jó alaposan magunkat, nyomós okokból kifolyólag. Ezután kissé lassítottunk a tempónkon, és egyfajta derűs békében kocogtunk tovább, a jóleső felismerés érzésével eltelítve. Azzal a tudattal, hogy az a másik, az idegen, aki melléd keveredett valamiért arra a háromnegyed órára, mégsem olyan idegen, hanem egészen ismerős, akit értesz, és aki ért téged, szavak nélkül is.
Az élmény egyrészt megerősített abban, hogy sokszor pont az ilyen repetitíven végzett tevékenységek közben tudnak a legmélyebb beszélgetések és kapcsolódások megtörténni, mintha az amúgy általában megbízhatóan működő védekező mechanizmusainkra ezekben az esetekben nem lenne elég kapacitásunk, és ezért szabadon, gáttalanul áramolhat ki belőlünk rengeteg minden azon a bizonyos őszinteségi csapon. Másrészt abban is, hogy a sport összehoz. Meg persze a könyvek is.
Sokáig nehéz volt azt az elképzelést magamévá tennem, hogy a szüleimre lehet úgy gondolni, hogy nem tökéletesek, és még csak nem is feltétlenül jók. Attól függetlenül, hogy átéltem mellettük rossz dolgokat, és nap mint nap szembesültem a viselkedésük negatív következményeivel, sokáig nem tudtam rájuk másként tekinteni, csak mint azokra az emberekre, akikhez a legszorosabban kötődöm, akik a gondomat viselik, megvédenek, ezért biztonságban vagyok mellettük, akik minden bizonnyal feltétel nélkül szeretnek, és akiket én is szeretek. Nézeteim megkérdőjelezését nem segítette a nagyszülők részről jövő, minduntalan visszatérő figyelmeztetés sem, hogy „mindegy milyenek, ők akkor is a szüleid, nem mondhatsz és gondolhatsz róluk rosszat”, azaz a jó alaposan belém plántált feltétel nélküli elfogadás premisszája.
Azt hiszem, engem elsősorban ahhoz segített hozzá a könyv, hogy egyáltalán felismerjem: a kettő nem zárja ki egymást. Azaz, hogy a szülőket lehet szeretni úgy is, hogy a személyiségük részének tekintjük a hibáikat, gyengeségeiket, tévedéseiket. És ha kifejezetten sokat ártottak nekünk, akkor az alól nem menti fel őket pusztán az, hogy ők a szüleink. A bántalmazott haragja pedig, akkor is, ha a családtagja a bántalmazó, abszolút jogos, és ennek érvényességét semmivel nem lehet kiváltani.
A szülők részéről érkező túlzó követelések, irreális elvárások és manipulációk (az elhanyagolást és a bántalmazást most ne is említsük) sokáig kísérthetnek minket életünk folyamán, méghozzá úgy, hogy észre sem vesszük, milyen befolyással van ez a mindennapjainkra. A javulásunkért viszont mi magunk is aktívan tehetünk, mondja Susan Forward, méghozzá akár a mérgező szülők segítsége és közreműködése nélkül.
Szárazon felhúzni a vödröt az üres kútból
A 2020-ban elhunyt népszerű amerikai pszichoterapeuta nem egy kötetet írt a különböző toxikus rokoni és egyéb jellegű emberi kapcsolatokról, de kétségtelenül ez a könyve a legnépszerűbb, amelyben részletezi, mi mindent élhetnek át azok az emberek, akikben gyerekként nem a szeretet, tisztelet, függetlenség magvait ültették el a szüleik, hanem a félelemét, a kényszerét és a bűntudatét.
Igen hamar rendet tesz a címet alkotó jelzővel kapcsolatban, mivel mérgezőnek nem azokat a szülőket tekinti, akik néha rákiabálnak a gyerekeikre, vagy olykor nagyobb mértékben korlátozzák őket. Azok okozzák a komoly sérülést, akiknek a negatív viselkedése állandó jelleggel és túlzottan van jelen a gyerekük életében, ezzel pedig érzelmi károsodást okoznak számára. Az ismétlődő trauma, bántalmazás, becsmérlés sérült énképhez vezet, ami együtt jár az önbizalomhiány, az értéktelenség, a szeretetlenségre való méltatlanság és alkalmatlanság érzésével. Ezek jórészt abból erednek, hogy a mérgező szülők gyerekei (tudatosan, vagy tudattalanul) önmagukat hibáztatják azért, mert a szüleik bántották őket, mivel saját „rosszaságuk” miatti bűntudatuk még mindig elviselhetőbb számukra, mint az, hogy a gondviselőikben nem lehet megbízni.
A mérgező szülők ritkán jutnak tovább annál, mint hogy kielégítsék a gyermekük fizikai szükségleteit, ami sokszor abból fakad, hogy számukra sem teremtették meg gyermekkorukban az érzelmi stabilitás és lelki egészség megalapozásához szükséges feltételeket. Emiatt pedig nemritkán a gyermeküktől követelik meg azt a figyelmet és gondviselést, amit ők maguk nem kaptak meg. Ha a gyermek egy természetellenes szerepcsere folytán saját szülőjének szülőjévé válik, mivel egy olyan feladatot kell ellátnia, amelyre koránál fogva képtelen, állandó kudarcra van ítélve.
Ebből fakadhat az akár felnőttkorát is végigkísérő állandósult inkompetencia érzése, a túlzott felelősségvállalás és a kimerítő teljesítménykényszer. Ha sem megfelelő mintája, sem ideje nincs arra, hogy megtanulja, hogyan lehet szeretetet adni és elfogadni, ha az érzelmi sivárságban jobbnak látta egyszerűen kikapcsolni az érzéseit, akkor később is nehezére eshet bekapcsolni ezeket.
A szülői bántalmazás tényét nem egyszerű felismerni, ha nincs konkrét fizikai tettlegesség, vagy verbális bántalmazás. Pedig azzal is okozhat fájdalmat egy szülő a gyermeke számára, amit nem tesz meg. Ha például tehetetlen vagy felelőtlen gyerekként viselkedik, akkor gyakorta a megmentő szerepébe kényszeríti a saját gyerekét, és alkalmatlanságával megfosztja őt a pozitív példakép lehetőségétől, hátráltatja az érzelmi fejlődését, és folyamatos nyomás alá helyezi a rá ruházott, de egyáltalán nem rá szabott felelősség súlya alatt.
Nekem például tinédzserkoromtól a húszas éveim közepéig azzal teltek a napjaim, hogy minden úton-módon próbáltam elhessegetni magamtól azt a nyomasztó tényt, hogy a szüleim, sőt, a kiterjesztett családom érzelmi manipulációi hatással vannak az életemre. Az ennek hárítására irányuló módszereim nagy része persze hasonló volt azokhoz, amelyekkel ők is éltek. A problémák ignorálása, a döntések elodázása, konfliktuskerülés, a kommunikációs szituációkból történő kihátrálás, kegyes hazugságok, az értelem helyett az érzelmekre hatás, körülírás az egyenesség helyett, hallgatással való irányítás és büntetés, na meg a szórakozásba való belefeledkezés, hogy azt a kínzó hiányt, a mérhetetlen űrt betöltsem valamivel, egy fals elégedettséggel. Olyan hatásos volt mindez, mintha papírzsebkendővel takarnám el a szemem elől az éppen porrá égő házamat.
Végül a rebellisnek gondolt hozzáállásom egyre inkább a hiábavalóság érzésével párosult, és akkor jött a behódolás, hogy hátha azzal el tudok érni valamit, ha legalább jó vagyok. Valahogy ebben a szóban összpontosult számomra az, hogy miben lehetek más. Már tudom, hogy miért nem vált be ez sem.
„Amikor a mérgező szülők nyomasztó, megfélemlítő, bűntudatkeltő, vagy érzelmileg bénító irányítása alá kerülünk, többnyire kétféle módon reagálunk: meghátrálunk vagy fellázadunk. Mindkét reakció gátolja a pszichológiai leválást, még ha maga a lázadás az ellenkezőjének tűnik is. Az igazság az, hogy ha fellázadunk a szüleink ellen, akkor is ők irányítanak bennünket, csakúgy, mintha engednénk nekik.”
A szerző szerint ez a lázadás voltaképpen önsorsrontó. Nem a szabad választás aktív gyakorlását jelenti, ami segíti a személyiségfejlődésünket, és az egyéniségünk kibontakozását támogatja, hanem pontosan az irányító szülő célját szentesítjük vele, hiszen ekképpen is hatást gyakorol az életünkre. És amíg ez így van, addig semmiképpen sem fogunk tudni tőle elszakadni.
A titok, mint kötőanyag
Mi tartja egyben a szülői alkoholizmus okán diszfunkcionálisan működő családokat? A tagadás. Az érintett nem ismeri el az alkoholizmus tényét, a családtagok pedig egymás és a külvilág felé is kicsinyítik a probléma súlyosságát, jellemzően mentegetőzéssel, kifogásokkal és hazugságokkal. Ez pedig az ebben a közegben felnövő gyereket is arra kényszeríti, hogy letagadja saját érzéseinek és benyomásainak valódiságát. Önbizalomhiány, bűntudat, befelé fordulás, félszegség, elmagányosodás – ezt érzi és éli meg a gyerek, akinek felnőttkorában is a szülei iránti kritikátlan és destruktív lojalitás határozza meg az életét.
A múlt helyrehozásának mítosza az alkoholisták felnőtt gyerekeit könnyedén ismétlési kényszerbe sodorhatja, és emiatt később szenvedélybeteg párt választanak maguknak. Aki nem ilyen környezetben nőtt fel, annak bizonyára érthetetlen, hogy miért akar valaki egy szüleihez hasonlóan függő embert maga mellé. Erre a magyarázat a változtatásba vetett hit. Annak a reménye, hogy ezúttal majd ők nyernek az itallal szemben. A családi minták ráadásul, legyenek azok bármennyire is károsak, az ismerős rend illúziójával kecsegtetnek. Azaz, tudjuk mire számíthatunk, és ez gyakran többet ér, mint az a tény, hogy a kiszámítható történés számunkra egyáltalán nem kedvező. A partnernek azonban innia sem feltétlenül kell, hogy újraéljük vele ugyanazt, amiben otthon részesültünk, ugyanis
„az alkoholista szülők gyerekei közül sokan olyan emberekhez vonzódnak, akik saját belső konfliktusaik miatt érzelmileg elérhetetlenek. Ezáltal a felnőtt gyerek kialakíthatja magának a kapcsolat illúzióját anélkül, hogy szembesülne az igazi intimitástól való rettegésével”.
A szenvedélybeteg szülők gyerekei gyakorta a családi bűnbak vagy a mintagyerek szerepét veszik magukra. Előbbi abból fakad, hogy a szülők a saját alkalmatlanságukat rájuk vetítik ki, és bajaikért kimondva vagy kimondatlanul őket teszik felelőssé. A hősiesség érzése pedig, amely önhajszolásban és maximalizmusban manifesztálódik, egyfajta kompenzációt nyújt: az erőn felüli teljesítménnyel tudattalanul a szüleik alkalmatlanságát igyekeznek ellensúlyozni.
A gyerekek úgy tesznek szert önbizalomra, hogy a hibázás során felismerik, hogy emiatt még nem dől össze a világ. A mérgező szülők viszont elérhetetlen célokat, lehetetlen elvárásokat és állandóan változó szabályokat kényszerítenek a gyerekeikre, és megkövetelik, hogy olyan érettséggel reagáljanak egyes helyzetekre, amelyre kellő élettapasztalat híján nem képesek. Mivel a szüleinkkel való kapcsolat alapján alakul ki bennünk, hogy másoktól milyen bánásmódra számíthatunk, ezért ha ez alapvetően nem a bizalomra és a biztonságra épül, akkor felnőttkorban is könnyedén érzelmi páncélba burkolózhatunk, így védve meg magunkat a feltételezett csalódásoktól. Ez a páncélzat így végső soron emocionális börtönné válik, mondja a szerző, és megnehezíti a bensőséges kapcsolatok kialakítását.
Ha a mérgező szülők mellett az egész gyerekkorunk a szülői szeretet forrásának keresésével telik, akkor nagy az esély rá, hogy ez felnőttkorunkban is folytatódik. Kíméletlenül gyötörjük magunkat, hogy elnyerjük szüleink talán sosemvolt elismerését. Mit tehetünk ehelyett? A mérgező szülők gyerekeinek nem az lehet a reális reményük, hogy a szüleik megváltoznak, hanem hogy ők maguk képesek lesznek kiszabadulni romboló befolyásuk alól. Ehhez pedig a könyv második részében konkrét technikákat és viselkedési stratégiákat is javasol a szerző.
Engedély a felnőttségre – magunktól
Mindjárt az első dolog, amire a felhívja a figyelmet például az, hogy nem kell megbocsátani a mérgező szüleinknek ahhoz, hogy jobban érezzük magunkat. A fogalmat természetesen leválasztja a bosszúvágyról, melyet ő is rendkívül károsnak tart. Ám a mérgező szülők gyerekeivel végzett munkája során azt tapasztalta, hogy sokan nem tudtak felépülni annak tudatában, hogy kritikátlanul feloldoznak valakit a jogos felelősségének terhe alól. Az érintettek úgy érezték, letagadnak valamit, és úgy tettek, mintha nem lenne valójában annyira szörnyű, ami velük történt, emiatt pedig képtelenek voltak megszabadulni az elfojtott indulatiaktól.
A felszabadulás akkor következhet be, ha teret biztosítunk az érvényes haragunknak (ennek jó módjára a könyv több alternatívát is bemutat), majd megfelelően kezeljük, és fel is dolgozzuk ezt az érzést, az ezzel párhuzamosan felbukkanható gyásszal egyetemben. A felelősséget pedig, amelyet korábban önmagunkra vettünk a szüleink helyett, hogy ezzel életben tartsuk a jó család mítoszát, visszahelyezzük az ő vállukra.
A függetlenedés érdekében előbb-utóbb, amikor mi magunk erre készen állunk, elkerülhetetlen a konfrontálódás a mérgező szülőkkel, azaz a szembesítésük azzal, hogy mit okoztak és okoznak a jelenben is nekünk. Ennek nem a büntetés, a megalázás, vagy a részükről történő elismertetés, a bocsánatkérés kiharcolása a célja. Sokkal inkább az, hogy mi magunk meghatározhassuk az új szabályokat, azaz hogy milyen fajta kapcsolatot akarunk velük a jövőben folytatni. Továbbá van mindennek még egy nagyon fontos oka, ami pedig az, hogy ha nem kezeljük a mérgező szülők miatt félelmünket, bűntudatunkat és haragunkat a megfelelő helyen, akkor az önmagunkon vagy másokon fog lecsapódni, például a saját gyerekeinken, akik aztán ugyanazt a terhet viszik így tovább magukkal, ami a mi vállunkat is nyomja.
Amikor agresszíven, a defenzió igényével vágunk vissza egy-egy kritikus helyzetben a szüleinknek, akkor valószínűleg még mindig nem a megfelelő útján járunk, hanem a velük való szimbiózis jelen idejű fennállásának bizonyítéka generálja heves érzelmeinket. Hogy hogyan tudunk velük jól konfrontálódni, arra is számos példát találunk a kötetben.
Teljesen elszigetelődni nem kell tőlük ahhoz, hogy érzelmileg függetlenné válhassunk. Tudunk úgy a család része lenni, hogy közben megőrizzük az egyéniségünket, és mi is, és a szüleink is önmagukként tudunk az egész része lenni. Legtöbbünknek a saját magáról alkotott véleménye valójában a szülei véleménye, és fontos, hogy felismerjük, éppen ezért mekkora jelentősége van énünk (újra)definiálásának.
Amikor elindulunk a változás útján, a szüleinkre nem biztos, hogy ez bármiféle hatással lesz. Hogy fontos-e ez a mi szempontunkból? Susan Forward szerint egyáltalán nem. Ha változtatunk azon, ahogy reagálunk rájuk, például odamondások helyett tudatosan átgondolt válaszokat adunk számukra, egyértelműsítjük irányukba az érzéseinket, jól megszabott határokat húzunk, akkor már a saját javunkra billentjük a hatalmi egyensúlyt. Amint sikerül túllépnünk a mérgező szülőkkel kialakult rituálészerű, megkövesedett sémákon, nyitottabb, szeretetteljesebb és szabadabb emberi kapcsolatok kialakítására válhatunk képessé. És hogy ez mit is jelent pontosan? Érintettként talán nem egyszerű ezt meghatároznunk, így a szerző segítségünkre siet ebben:
„A szerető viselkedés nem nyomja el önt, nem tartja bizonytalanságban, és nem kelt önutálatot. A szeretet nem fáj, hanem jó érzés. A szerető viselkedés vigyáz az érzelmi egészségre. Amikor szeretik önt, akkor azt érzi, hogy elfogadják, törődnek önnel, értékelik és tisztelik. Az igazi szeretet a melegség, az öröm, a biztonság, a stabilitás és a belső béke érzését kelti. Amint megérti, mi a szeretet, rádöbbenhet, hogy a szülei nem tudták vagy nem tudhatták, hogyan szeressenek. Ez az egyik legszomorúbb igazság, amit valaha is el kell fogadnia. De amikor egyértelműen definiálja és elismeri a szülei korlátait és a veszteségeket, amelyeket emiatt elszenvedett, kinyitja az ajtót azok előtt az emberek előtt, akik úgy szeretik majd önt, ahogy megérdemli: igazán”.
Túlságosan szirupos? Nekem az, mert szenvedélybeteg szülők gyerekeként mind a mai napig nehezen élem meg és fejezem ki az érzéseimet. Szóval ezt a pár mondatot sokszor el kell még olvasnom, hogy el is higgyem, valóban ezek mentén kellene szerveződnie az egészséges emberi viszonyoknak. Szerencsére itt van a könyvből a saját példányom a polcomon, és amikor emlékeztetni szeretném magamat minderre, akkor könnyedén le tudom emelni onnan. Még akkor is, ha egyébként utálok ránézni.
Susan Forward: Mérgező szülők. Budapest, 2014, Háttér Kiadó. (Eredeti megjelenés éve: 2000)
Fotó: Pexels
A Könyvek, amik segítettek jobban megérteni a családom és saját magam működését sorozat korábbi bejegyzései:
1. rész – Eric Berne: Emberi játszmák
2. rész – Janet Geringer Woititz: Alkoholbetegek felnőtt gyermekei
