Az addiktológiai konzultáns és interkulturálispszichológia-szakértő szerzőpáros kötete két jól elkülöníthető és önmagában is értékes részre oszlik. A könyv első felében a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekeinek közös jellemzőit, családi viszonyokból eredeztethető problémáit vázolják fel. A múltra, jelenre és jövőre fókuszáló rövid fejezetek az érintettek számára egyfajta útmutatóként szolgálhatnak, hiszen a honnan jövünk, hol tartunk most és mi felé lenne érdemes haladnunk kérdésekre is segítenek válasz találni.
A családban jelenlévő szenvedélybetegség gyerekekre rótt szerepeit többféle aspektusból közelítik meg, ahol ugyanannyira mérvadó az életkor, a nem és a születési sorrend, mint a személyiség, amelynek fejlődése sok esetben háttérbe szorulhat a kényszerűen felvett viselkedési módok miatt. A gyerekek ugyanis gyakran öntudatlanul hoznak egy döntést az instabil és támogatásra szoruló szülők mellett, és mintegy lemondanak önmagukról.
„Innentől azonban a cél nem az lesz, hogy valakivé váljanak, meg kell elégedniük azzal, hogy valakinek a valakije maradnak” – hangzik a szomorú következtetés arra vonatkozóan, hogy ezeknek a gyerekeknek az identitása így voltaképpen egy olyan „hamis én”, amelynek fenntartása nem csak rengeteg energiát követel, de sok esetben testileg és lelkileg is megbetegítheti őket.
Az elraktározott élmények miatt egyfajta „fekete lyukba” kerülnek a szerzők szerint, aminek hatása a felnőttkorukra is továbbgyűrűzik: minden választásuk hátterében, legyen az munkával vagy magánélettel kapcsolatos, ott fognak munkálkodni ezek az otthonról hozott, tudattalan indítékok. És hogy mindezek mit okozhatnak? Például, hogy az illető mindenáron igyekszik megfelelni az elvárásoknak; bűntudat gyötri, ha kiáll magáért; nehezen tud kikapcsolódni, elengedni magát; túlzottan felelősségteljes, vagy éppenséggel teljesen felelőtlen.
A hogyan tovább jegyében először is rendezni kell – Békési Tímea és Dr. Kassai Szilvia szerint – nem is a szülővel való kapcsolatot, hanem sokkal inkább a hozzá fűződő viszonyt. A „normálisan” meg nem élhetett gyermekkor, a nem jól funkcionáló szülőkkel való kapcsolat elgyászolása a kezdet, aztán jöhet az érdemi építkezés.
Ehhez pontokba szedve kaphatunk jó tanácsokat, amelyeket azért is érdemes lehet követni, hiszen lépésről lépésre kidolgozott tervként is tekinthetünk saját felépülésünkre, amelynek legfontosabb végcélja, hogy képessé válunk olyan döntéseket hozni, „amelyek meghaladják a szülőktől átvett kodependens működésmódot.”
Mindezeknek jegyében a kötet második felében ismert személyek (Tompa Andrea és Karafiáth Orsolya írók, illetve Kiskovács Attila színész, rendező), továbbá anonim módon megszólalók önvallomásai kapnak helyet. Az eltérő nemű, korú, hátterű elbeszélőket összeköti hasonló múltjuk, a diszfunkcionális családi háttér, ám az is, hogy ennek ellenére keresik saját, buktatóktól sem mentes útjukat, melynek van, aki az elején jár, és van, aki már kellő távolságból tud rátekinteni szüleivel való ambivalens kapcsolatára.
Énfeltáró, az általuk megélt élményekre fókuszáló elbeszélésmódjuk, küzdelmeik és megtalált (ön)segítő módszereik példát mutathatnak mások számára, hogy miképpen lehet új alapokra helyezni egy olyan életet, amely a családban jelenlévő szenvedélybetegség okán jelentős hátrányból indult.
Nem klasszikus értelemben vett sikertörténetek ezek, hanem a kétségeket, kérdéseket sem elhallgató, egy hosszú folyamat egy adott pillanatában, az elmondás megkönnyebbülésének ígéretével megosztott belső monológok. Érintettként éppen ezért lehet a sok ponton egyezőséget mutató, szomorú emlékek felidézése közepette is üdítő fellélegzéssel olvasni őket.
Békési Tímea - Dr. Kassai Szilvia: Újraépített életek -Történetek szenvedélybeteg szülők felnőtt gyermekeiről. Budapest, 2022, HVG Könyvek.
