A szerzőpáros már a könyv elején felhívja a figyelmet arra a paradoxonra, hogy bár a szenvedélybetegek felépülési folyamatában a hozzátartozóknak prominens szerep jut, ám az ő érzéseik, tapasztalásaik mindeközben az esetek nagy részében háttérbe szorulnak. Szerencsére már egyre több, kifejezetten a szenvedélybetegek hozzátartozóit megcélzó segítő csoport működik, mint például a szerzők által vezetett az OMIII – Nyírő Gyula Korház Addiktológiai Osztályán. Könyvükben így az elméleti háttér és a gyakorlatból kölcsönzött példák mellett saját szakmai tapasztalataik is megjelennek.
Mindez azonban nem egy kifejezetten a segítő szakmában dolgozó szakembereknek szóló útmutatót eredményez, sokkal inkább egy laikusok, a téma iránt érdeklődők, illetve érintettek által is forgatható, olvasmányos és közérthető kötetet.
Már a legelső oldalakon tisztázzák a kodependencia fogalma körül kialakult félreértéseket, és a társfüggés kifejezés helyett inkább az együttfüggés szó használatára ösztönöznek, ezzel hozzásegítve a szakkifejezésekben nem jártas olvasókat is ennek az állapotnak a mélyebb megértéséhez.
Ezt követően lapról lapra tárul fel, hogy a szenvedélybeteggel együtt élő házastárson, partnereken, szülőkön és gyermekeken kívül ki mindenki lehet még érintett ebben a sajátságos, szimbiotikus viszonyban, milyen nehézségekkel kell szembenézniük a különböző kapcsolatokban, és hogyan indulhatnak el saját felépülésük, a függőtől való függetlenedésük útján.
A könyvben számos olyan alapgondolat található, melyek elsőre akár megrökönyödést is kelthetnek, ha a hozzátartozókkal kapcsolatban tárgyalják ezeket, azonban megértésük kulcsfontosságú ahhoz, hogy érdemi előrelépés történjen a függők mellett élők helyzetének pontosabb megismerésében, illetve az érintettek önismertének fejlődésében.
A hozzátartozó nyeresége
Bár már majdnem hatvan év telt el azóta, hogy Eric Berne az Emberi játszmák című könyvében feltárta az emberi kapcsolatok mélyén megbúvó mintaszerű metódusokat, az általa bemutatott alkoholista játszmában számba vett hozzátartozói szerepkörök (pl. Üldöző, Balek, Megmentő) még ma is dominálnak, ha a szenvedélybetegek mellett élőkre gondolunk. Lelki szemeink előtt megjelenik a feleség, aki megjelöli a szekrényben álló üvegen, hogy mennyi volt benne, mielőtt dolgozni indul, vagy az anya, aki újra és újra pénzt ad a szerfüggő gyerekének. A szerzők kihangsúlyozzák, hogy fontos megérteni, leginkább a felépülés sikeressége miatt, hogy bizony a hozzátartozónak is lehetnek nyereségei egy szenvedélybeteggel megélt kapcsolatban. Mindkét félnek megvan az alapvetően patológiás eredetű előnye, amelynek sokszor nincsenek is tudatában, ezért az első lépés a változás irányába, ha ezt a motivációt felismerik. Természetesen nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az áldozat nem maga a tettes, de ez nem zárja ki azt, hogy a hozzátartozónak is függőséget konzerváló hatása lehet ezekben a kapcsolatokban.
Nem csak a függő beteg
A család egy organikus rendszer, és ha ez a család kórósan működik, akkor nem csak maga a függő lehet ennek a tünetelő tagja. Azt, hogy a hozzátartozó is lehet beteg, sok esetben nehéz lehet számára elfogadni. Könnyebb megérteni ennek az állításnak az igazát, ha végigkövetjük a könyvben a függőkre jellemző tünetek felsorolását, melyeket gazdag példákkal illusztrálnak a szerzők, kifejezetten a szenvedélybetegek hozzátartozóira vonatkoztatva. Ahogy a szerhasználó tesz újabb és újabb sikertelen kísérleteket fogyasztásának mérséklésére, úgy fogadja meg újra és újra az együttfüggő, hogy soha többé nem támogatja, segíti, vagy éppen menti meg a függőt. Ahogy a szerhasználó gondolatai rendszerint a szer körül forognak, úgy van jelen az együttfüggő homlokterében a függő személye, és ezzel ugyanúgy elkerüli azt, amit a függő: a saját nehéz érzéseivel, problémáival történő valódi szembesülést és megküzdést.
Ki leszek én, ha ő felépül?
A könyv címe abból a történetből eredeztethető, amelyben egy józanodó férj felesége egyszer csak felismeri, hogy már nincsen szükség rá alkoholista férje támogatásában, pátyolgatásában, és mintegy pótcselekvésként vízbe esett katicákat kezd el megmenteni. Marjai Kamilla és Tóth András pácienseinek gyakori, egybecsengő félelme, hogy mi lesz velük akkor, ha a függő hozzátartozójuk józanodni kezd. A megszokott szerepek felborulnak, az együttfüggőnek pedig, ugyanúgy, ahogy a gyógyuló szenvedélybetegnek, meg kell találnia a megfelelő módszert vagy eszközt, amivel meg tudja magának adni azt, amihez eddig a függővel folytatott egészségtelen kapcsolatra volt szüksége.
Pozitív előjelű önzés
A szenvedélybetegek hozzátartozójának gyakran nehéz elfogadniuk, hogy ha a függő elindul a gyógyulás útján, akkor számára ez lesz a legfontosabb, a másik fél pedig óhatatlanul háttérbe szorul. Ahogy a szerzők hivatkoznak rá, a felépülés „egy önző program”, ám ők ebben az esetben a fogalom konstruktív, előremutató jelentését szeretnék hangsúlyozni. Ahogy a józanság útjára lépett szenvedélybetegnek saját szermentessége lesz az elsődleges, úgy kellene a hozzátartozónak is ezzel párhuzamosan felismernie, hogy saját gyógyulásának első lépése önmaga előrehelyezése a fontossági sorrendben, nem pedig a másik megjavítása, megváltoztatása. Mindkét fél fejlődése tehát a „jótékony önzéssel”, azaz az öngondoskodás tudatossá tételével kezdődik.
Miért érdemes elolvasnia a könyvet a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekeinek?
A hozzátartozói szerepkörök felvázolása a függő gyermek – kodependens szülő reláció tárgyalásával kezdődik, de még ennél is nagyobb terjedelmet kap a kötet lapjain a függőséggel terhelt családban felnőtt gyermekek helyzetének bemutatása. A szerzők szerint ez a viszony hordozza a legösszetettebb problémakört, mivel ha a szenvedélybetegség végigkíséri egy gyermek felnövését, akkor a különböző életszakaszaiban felmerülő igényeinek és szükségleteinek teljesítései (akár halmozottan is) csorbulhatnak.
A függő szülők felnőtt gyerekeinek közös jellemzői, például a túlzott felelősségvállalás, a bűntudat, az érzelmek megélésének és kifejezésének nehézsége, az állandó készenléti állapot, a szégyen érzése, a kíméletlen önkritika, a megfelelési kényszer – mind olyan hozott személyiségjegyek, melyek gyökereit felismerve célzottan, több támogatási alternatívát segítségül hívva lehet elindulni a felépülés útján. A kötet ehhez is támpontokat nyújt, nem elhallgatva emellett azt a tényt sem, hogy a gyermekkor sérelmeinek nyom nélküli eltörlését reális célként nem lehet meghatározni számukra.
Hogy mit lehet ehelyett kitűzni? A szerzők szerint például azt, ha „a felnőtt hozzátartozó elfogadható tényként találja meg a helyét a gyermekkori emlékeknek, és felismeri a felnőttségből fakadó önállóság és autonómia adományait”. Az elhatározáson túl pedig késznek is kell éreznie magát arra, hogy a jóllétén dolgozzon.
A párkapcsolati partnerek szerepének bemutatásakor külön oldalakat szentelnek annak felvázolására, hogy voltaképpen mi az oka annak, hogy a szenvedélybetegek partnerei az esetek nagy százalékában maguk is függő szülők gyermekei. Ebben nem csak az otthon látott, nem éppen tökéletes párkapcsolati minta önkéntelen másolása, de egy sor egyéb tényező is szerepet játszhat, úgymint a változástól és változtatástól való, gyermekkorból eredeztethető félelem, az intimitás megélésének korai sérülése, vagy éppen a korábban átélt családi élmények korrekciójának kétes kimenetellel kecsegtető lehetősége. Bárhogy is legyen, a szerzők a felek együttes felépülésében látják a megoldás egyik kulcsát, a másikat pedig a heterogén résztvevői körből álló hozzátartozói csoportokban, amelyek látogatása azzal a plusz hozadékkal is járhat, hogy a szenvedélybeteg partnere mások példáját látva felismerheti, és tudatos szintre emelheti, hogy már gyermekként is érintett volt a függőség problémájában.
Az egyéb kapcsolatok által és távoli hozzátartozókként érintett szerepeket vizsgálva mindezen után az olvasót már nem érheti meglepetésként, hogy a mindig megbocsátó főnökről vagy az elszántan segíteni akaró lakótársról előbb-utóbb kiderülhet, hogy maguk is szenvedélybeteg szülők gyerekei, vagy éppen függők elvált házastársai.
És éppen itt mutatkozik meg az együttfüggők indítékainak háttere: önmagukat csak egy függővel való viszonyban tudják meghatározni, és csak akkor érzik magukat értékesnek, ha támaszt nyújtanak valakinek. Ezt a rossz beidegződést a múltjukból hozzák magukkal, és amíg nem ismerik fel, addig önkéntelenül újra és újra lemásolhatják ezt a legkülönbözőbb emberi kapcsolataikban.
Marjai Kamilla és Tóth András könyvének alapgondolata, hogy mindenki elsősorban a saját sorsáért felelős, és önmagán képes változtatni. Ennek szellemében a kötet kapaszkodót nyújthat azoknak a szenvedélybeteg hozzátartozóknak, akik eljutottak odáig, hogy tudatosan szeretnének saját jóllétükön dolgozni, életminőségükön javítani. Ám azoknak is hasznos olvasmány, akik függő rokon, barát, munkatárs mellett szeretnék megismerni segítési lehetőségeiket, illetve korlátaikat. Számukra talán egészen új megközelítést ad a könyv saját szerepük megítélésében és személyes mozgatórugóik megismerésében, és így az önismeret egy magasabb fokának élményével ajándékozhatja meg őket.
Marjai Kamilla – Tóth András: Vízből katicát? Hozzátartozói jelenlét a függőségben. Budapest, 2021, Medicina Könyvkiadó.
