A szülői mintákkal szembenézni nem kell félnetek jó lesz
Harmincéves voltam, amikor az akkori életem egyharmadát kitevő párkapcsolat végét jelentő, egyik napról a másikra történő szakítást követően ott álltam egyedül, a másik féltől válaszokat nem kapva azokra az engem nyomasztó kérdésekre, hogy vajon mit rontottam el, miért nem ismertem fel, hogy ketten együtt már nem működünk jól, és hogy volt-e olyan pont, amikor még valamin változtathattam volna, hogy ne ez legyen mindennek a vége. Kettőnk viszonyának rendezése reménytelen volt, és nem is ez volt a célom, hiszen az első perctől tudatosult bennem, hogy ennek itt most vége, pusztán tudtam, ha most nem keresem meg a válaszokat, akkor a jövőben is hasonló hibákat fogok elkövetni, én pedig javítani akartam magamon. Így két fél megéléseinek ütköztetése nélkül, a másik által elém tartott tükörből felderengő önképem megismerése helyett maradt az egyéni kutatómunka.
Ekkor merült fel bennem először, hogy talán valamit otthonról is hozhatok magammal, ami miatt nem úgy működöm egy párkapcsolatban, ahogy kellene, ahogy az „normális”. Elvégre, milyen mintákat láttam egy férfi-nő viszonyra? Hogyan oldották meg a családomban a felmerülő problémákat? És úgy egyáltalán, milyen nyelvünk volt arra, hogy kifejezzük a szeretetünket egymás felé? Mit ne mondjak, elég elkeserítő volt ezeket magamban végiggondolni, de legalább végre kezdtem kapiskálni, hogy a családomban megtapasztaltak hatással lehetnek a párválasztásomra, a párkapcsolataimban uralkodó dinamikákra és a kapcsolatokban megélt szerepemre is.
Kulcsszavakat tartalmazó Google kereséssel találtam rá Janet Geringer Woititz könyvére, amit még aznap este, egy szuszra ki is olvastam. Hogy aludtam-e utána? Nyilván nem. Szóról-szóra leírva látni azt, ahogyan az életben funkcionálok, azaz diszfunkcionálok, kifejezetten megrázó élmény volt. Jómagam struktúraigényemnél fogva imádom a listákat (erről ennek a sorozatnak az első részében már írtam), így a szerző engem már gyakorlatilag az ötödik oldalon megfogott, ahol pontokba szedi a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekeinek közös jellemzőit. Ezek a következők:
Ez bizony nem egy olyan lajstrom, ahol az ember gondolatban szépen kipipálhatja, amivel azonosulni tud, és egy bizonyos számú igaznak vélt megállapítás felett az illető érintett, az alatt meg nem. Ezek olyan mondatok, amiket jól meg lehet rágni magunkban, én pedig ezt felelősségteljesen meg is tettem (lásd 11-es pont). Azonban saját személyes konzekvenciám beillesztése előtt jöjjön egy kis részletezés, hiszen a pontokat kifejtve számos lényeges információt közöl a szerző arról, hogy mi minden történhet az alkoholizmussal egy háztartásban élő gyerekkel otthon, az iskolában, a baráti közegében, és hogy mindezek az élmények miképpen vezetnek ahhoz, hogy felnőtt élete során egy bizonyos működési sémát követve reagál különböző helyzetekben.
A lista mámorán túl
Egy alkoholista szülők mellett élő gyereknek fogalma sincs arról, milyen egy normális családban felnőni, mivel gyakran egyik napról a másikra vészeli át az életet, ezért sokszor arról sincs reális képe, hogy mit szabad mondania és éreznie. Banálisnak tűnik, pedig ez szinte minden későbbi megélésének az alapja: az elfojtás. Woititz éppen ezért azt mondja, a legfontosabb annak a tudatosítása magunkban, hogy minden érzésünk rendben van, természetes, normális és legfőképpen kimondható!
Ha szenvedélybeteg szülők gyermekeként azt gondoljuk, hogy krónikus halogatók vagyunk, jusson eszünkbe, otthon hányszor szembesültünk be nem váltott ígéretekkel, alaptalan fogadkozásokkal, soha meg nem valósuló tervekkel. Ha kirívóan sokszor élünk kegyes hazugságokkal, szimplán csak attól tartva, hogy a teljes igazság kimondásával másokat megbántunk, gondoljunk arra, mennyi erőfeszítést tett a családunk azért, hogy elrejtse, bagatellizálja, sőt, letagadja magát az alkoholizmus problémáját. Ahol a hazugság a norma, mert ettől válik kényelmesebbé és elviselhetővé az élet, ott igen nehéz úgy szocializálódni, hogy az őszinteség ne társuljon félelemmel.
Nekem van egy fáradhatatlanul és kíméletlenül bíráló őrmesterem, aki folyton itt ül a vállamon. Ő az, akinek minden érdemem alaptalan, aki szerint az elért eredményeim a véletlennek köszönhetők, aki arra buzdít, hogy minden dicséretet kétkedve fogadjak, a kritikákba pedig mindig egy kicsit beleroppanjak, bár nála keményebben senki nem tud valójában kritizálni. Hogy mi hívta bennem ezt a hangot életre? Az, hogy az alkoholista szülők gyerekei számára nem létezik középút. Minden vagy fekete, vagy fehér, vagy teljesen rossz, vagy teljesen jó. Perfekcionisták, akik soha nem elégedettek önmaguk teljesítményével, mindig másokkal összehasonlítva ostorozzák magukat, és az élet majd minden történését is a két véglet mentén ítélik meg.
Különböző jellegű kapcsolataikban is hasonló a helyzet, abból kifolyólag, hogy alapélményük az elhagyástól való félelem. A „gyere ide, menj el”, azaz a közelítés-távolítás ambivalenciája határozza meg a másokhoz való viszonyulásukat, mivel az alkoholista szülőktől kettős üzenetet kaptak: szeretlek, de nincs időm vagy energiám arra, hogy megadjam neked azt, amire szükséged van. Vajon milyen emberekhez vonzódik az a felnőtt, aki ilyen visszajelzéseket kapott gyerekként? Erre Woititz egy igen tömör, de annál mellbevágóbb választ ad ebben az 1985-ös (!) előadásában.
Ennek a húzd meg-ereszd meg viszonynak az érzékeltetésére a könyvben idézett költemény helyett ajánlom itt Csoóri Sándortól az Elengednélek, visszahívnálak című verset, amely tökéletesen leírja ezt a se veled, se nélküled állapotot, megspékelve egy kis önfeláldozással, alárendelődéssel, kilátástalansággal, ahogy az abba a nagykönyvbe illene, amelyben a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekeinek tipikus szerelmi kapcsolatait tárgyalják.
Mivel az érintettek önmagukat nem gondolják szerethetőnek, emiatt a külső visszaigazolásoktól erősen függ az énképük. „Ezért keresed másokban, hogy mi az, amit nem tudsz magadnak megadni ahhoz, hogy jól érezd magad.” – szól a szerző ominózus kulcsmondata ezzel kapcsolatban, amihez még hozzáfűzi, hogy a szenvedélybeteg szülők gyerekeinek az egészséges kapcsolódásait a sietség és a türelmetlenség érzése is nagyban hátráltatja. Aki otthon azt szokta meg, hogy ha valami nem történik meg azonnal, akkor valószínűleg soha nem fog megtörténni, annak igen nehéz felnőttkorában a kapcsolatok lassú kifejlődésére törekednie.
A te szüleid képesek voltak elengedni magukat? Láttad őket felszabadultan nevetni? Jól tudták magukat érezni alkohol nélkül is? Ha nem, akkor nem nehéz belátni, hogy ez miért problémás számodra is, mondja Woititz. Ha valakinek gyerekként a spontaneitás és a játékosság helyett egy felnőtt komolyságával kell helytállnia, annak idősebb korában sem egyszerű ezt levedlenie magáról. Nehezen adod ki a kezedből a kontrollt? Mások szerint merev és rugalmatlan vagy? A reakcióid gyakran túlzóak egy-egy helyzetben? Talán mindez abból fakad, hogy megszoktad, ha nem te irányítasz, akkor menthetetlenül darabjaira hullhat minden.
Az alkoholista szülők gyerekeinek nehéz elhinniük, hogy el lehet őket fogadni önmagukért, és ezért az elfogadásért nem kell erejüket megfeszítve küzdeniük. Hogy értékességüket bizonyítsák, mindent magukra vállalnak, nehezen tudnak nemet mondani, és gyakorta maradnak benne olyan kapcsolatokban, melyekről valahol legbelül tudják, hogy már régen meg kellett volna azokat szakítaniuk.
„Ha valaki szeret annyira, hogy a barátod, szeretőd vagy házastársad legyen, akkor köteles vagy örökké vele maradni. Ha engedted, hogy megismerjenek, ha ők felfedezték, hogy ki vagy, és nem utasítottak vissza, akkor egyedül ez a tény elég ahhoz, hogy fenntarts egy kapcsolatot. Az a tény, hogy talán rosszul bánnak veled, nem számít. Ezt tudod észszerűsíteni. Bármit csinálnak vagy mondanak, tudsz valami magyarázatot adni viselkedésük felmentésére, és saját magad hibáztatására. Ez újra megerősíti negatív képedet önmagadról, és továbbra is lehetővé teszi, hogy a kapcsolatban maradjál.”
És mondhatni, hogy a kör bezárul, ha nem ismerjük fel ezen logika hibás működését. Nekem ezeknek a soroknak az elolvasásától kezdve már nem is volt igényem arra, hogy a másik féltől várjak válaszokat egy kapcsolat végén. Tudtam, hogy igazából magamban kell megtalálni azokat, méghozzá úgy, hogy igazán őszintén szembenézek a szüleimtől, a családomból származó minták saját életemre gyakorolt hatásaival, és lépéseket is teszek annak érdekében, hogy érdemben változtatni tudjak ezeken.
Nem lehetünk mindig minden mindenkinek
A könyv nem funkcionálna jól önsegítő könyvként, ha nem villantaná fel a kiutat abból a komplex élethelyzetből és -szemléletből, amit aprólékosan bemutatott. A szerző itt is a tizenhárom pont mentén halad, és az alapvető szemléletváltásra ösztönzésen felül egészen konkrét, a hétköznapokban jól alkalmazható gyakorlati tanácsokat ad, illetve különböző problémamegoldó módszereket is bemutat a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekei számára. Itt és most én csak a könyv konklúzióját, vagy ha úgy tetszik, lényegi üzenetét emelném ki, ezzel is arra buzdítva az érintetteket, hogy elejétől a végéig olvassák el Janet Geringer Woititz könyvét.
Először is, gondoljuk újra a normalitáshoz fűződő elképzeléseinket, mert akkor felismerhetjük, hogy esetleg otthonról hozott, hamis ideákat kergetünk, például az ideális én és az ideális család fantáziáját, nem pedig arra figyelünk, igazából mi működik jól számunkra, és mi az, ami a legjobb a mi érdekünkben. Másodsorban a magunkról megalkotott negatív kép feloldásának első lépése, hogy tudatosítjuk magunkban azokat a dolgokat, amiket jól csinálunk, elismerjük az eredményeinket, továbbá a hibáinkért nem ítéljük el magunkat, hanem emberi lényegünk részének tekintjük azokat, amellett persze, hogy önmagunk érdekében folyamatosan a fejlődésre törekszünk. Vegyük magunkat kevésbé komolyan, fedezzük fel magunkban a gyermeket, aki sohasem lehettünk, kezdjünk el játszani, továbbá törekedjünk a kölcsönösségen alapuló emberi kapcsolatokra, amelyeknek alapja, hogy önmagunkkal is jóban vagyunk – ösztönzi olvasóit a szerző.
Lássuk be, amikor túlzóan reagálunk egy-egy helyzetre, tudjunk lazítani a saját merev rendszerünkön, melyen át mindent megítélünk és értékelünk. Ez szabadságot adhat számunkra, hogy befolyásoljuk mindazt, amire mi magunknak lehetőségünk van, és emellett elfogadjuk azokat a dolgokat, amelyekre nem lehetünk hatással. Fel kell ismernünk, hogy nem lehetünk mindig tökéletesek, nem nyújthatjuk állandóan a maximumot, mert erre a saját egészségünk is rámehet. A szuper erős ember helyett annak az embernek kell teret biztosítanunk, aki képes magának adni, és másoknak is teret enged, hogy adhassanak számára. Kapcsolatainkban betöltött szerepünket újra és újra érdemes annak fényében felülvizsgálni, hogy vajon nem olyan rosszul értelmezett hűséggel vagyunk-e jelen bennük, amely miatt teljesen elmerülünk a másikban, és nem is tudjuk, hol végződünk mi, és hol kezdődik ő. Ha a lojalitás, a bűntudat, a fontosságérzet, vagy az egyedülléttől való félelem határozza meg a valakihez való kötődésünket, akkor lehet, hogy ideje reálisan felmérnünk, voltaképpen kit és mit is akarunk.
A könyvnek az elolvasása egy jó lehetőség arra, hogy végiggondoljuk, milyen szerepet is játszik a múltunk jelenlegi életünkben, mely dolgok válnak belőle hasznunkra, és melyek képeznek akadályt az utunk során. Sőt, az utolsó fejezetben a szerző arra vonatkozóan is irányvonalakat ad, hogy miképpen tudjuk szülőként megtörni az alkoholizmus okozta problémák körforgását a következő generációkban, azaz hogyan tudunk saját gyermekeinknek segíteni ezen örökség terhének csökkentésében.
Egy könyv azonban nem oldhatja meg egy csapásra az összes problémánkat, nem adhat minden válaszunkra érvényes feleletet. Szemléltethet, irányt mutathat, gondolkodásra késztethet, és felnyithat belül rég lezárt dobozokat. Ahogy Woititz fogalmaz, akinek ezt az első kötetét még számos követte a témához kapcsolódóan, minél több mindent tudunk meg arról, hogy mit érezhetnek az alkoholbetegek gyerekei, annál valószínűbben felismerjük, hogy mi sem vagyunk mások. A szellemi megértés önmagában nem változtathatja meg teljesen az érzéseinket, viszont egy kicsit könnyebbé teheti a törekvéseinket. Ha pedig úgy érezzük, hogy a felszínre kerültek feldolgozásához támogatásra van szükségünk, akkor ne féljünk ehhez segítséget keresni és kérni.
Janet Geringer Woititz: Alkoholbetegek felnőtt gyermekei. Budapest, 2002, Félúton Alapítvány.
