Helló isteni szikra!
Tizennyolc éves vagyok, ülök gondolatban elkalandozva az iskolapadban, és kommunikáció órán egyszer csak beszivárognak valahonnan a tanár szavai, hogy van ilyen, hogy „alkoholista játszma”, és hogy ez egy tudományosan megalapozott és körülírt folyamat, benne különböző szereplőkkel, akik saját viselkedésükkel mind-mind fenntartják ezt a kóros állapotot. Nem ám csak az alkoholista! Hanem a többiek is, akik legnagyobb eséllyel a családjának a tagjai. Emlékszem, először arra gondolok, de hát én ezt mindig is tudtam, mármint, hogy mások ivása az én hibám is, hiszen ezt sokszor mondták otthon. A második gondolatom viszont az a kérdés, hogy na de mi van akkor, ha valaki felismeri, hogy ő egy játszma része, és köszöni szépen, de nem kér többet belőle.
Örülnék, ha azt mondhatnám, hogy innentől húsz év elmélyült önismereti munka következett, de nem egészen ez történt, viszont az órán hivatkozott könyvet töviről hegyire kiolvastam, egy gondolat pedig innentől már ott volt a fejemben, ami alapjaiban formálta át a nézőpontomat a saját szerepemről a mi szenvedélybeteg családunkban.
Eric Berne kanadai származású pszichiáter könyve 1964-ben jelent meg először Amerikában, húsz évvel később pedig idehaza is. Népszerűségét jól jelzi, hogy állítólag a legnagyobb példányszámban elkelt pszichológiai témájú könyv a világon. Sikerének egyik titka, hogy az általa leírt tranzakcionális elemzés igen szemléletesen mutatja meg a laikus olvasók számára is, hogy miként működnek az emberi kapcsolatok. Amelyeknek a mozgatórugóját a könyvnek azzal a szemléletes példamondatával lehet jellemezni, hogy: „Ha nem simogatják a gerincagyadat, kiszikkad.”, ami alatt Berne azt érti, hogy az anyáról történő leválás után a gyermeki ingeréhségünket más társas kapcsolatainkba próbáljuk szublimálni, és biológiailag voltaképpen bármilyen érintkezés előnyösebb lesz számunkra, mint ha semmilyenben nem lenne részünk.
Ilyen az emberi gusztus: elismerésre, ingerekre és struktúrára éhezünk. Ez a komplex vágy pedig ki is elégülhet, legoptimálisabb esetben egy jól működő szerelmi kapcsolatban. Máskor viszont maradnak a pótszerek, jelesül a játszmák.
Mit kezdünk magunkkal, ha ránk szakad az idő?
Itt vagyunk, éljük a mindennapjainkat, valamivel pedig ki kell töltenünk az órákat, napokat, éveket, és ez voltaképpen nem is olyan egyszerű. Életünk majd’ minden pillanatában interakcióba kerülünk másokkal otthon, az iskolában, a munkahelyen, a tömegközlekedési eszközökön, hogy a virtuális térről már ne is beszéljünk. Jó esetben ezek olyan időtöltések, amelyek pozitív módon segítenek megszilárdítani a jellemünket. Berne abból indul ki, hogy egy emberi közösség minden egyes tagjának vannak Szülői, Felnőtt és Gyermek én-állapotai, azaz, egy adott helyzetben éppen úgy viselkednek, mint saját szülőjük, vagy egy autonóm, előítélet-mentes felnőtt, illetve a reakciójuk lehet ugyanolyan is, mint kisfiú, kislány korukban.
Mindegyik én-állapot fontos, hiszen például a gyermeki énünkhöz köthető kreativitásunk és spontaneitásunk, a felnőtthöz a belső adatfeldolgozást követő biztonságos választásaink, a szülői énünk pedig nemcsak saját szülőségünkben segít, hanem sokszor automatikus választásainkban is, amivel rengeteg időt spórolunk. Mindháromra szükségünk van tehát a kiegyensúlyozott életvezetésünkhöz. A baj abból származik, ha valamelyik én-állapotunk berögződött szereppé válik, és társas érintkezéseinket ezzel párhuzamosan immáron destruktív és nem konstruktív célok irányítják.
A játszmák valahol félúton a szimpla társas időtöltések és az intimitás között helyezkednek el. Előbbiek a sok-sok ismétléstől egy idő után unalmassá válnak, utóbbi megélése pedig nagy körültekintést igényel, mind a Szülői, mind a Gyermeki, mind a Felnőtt részéről, hiszen aki feltárulkozik, az mindig kockázatot vállal. Ezért sokszor a visszaéléstől való félelem tereli az embereket afelé, hogy az intimitás veszélyei helyett inkább a játszmákat válasszák.
A játszmákat az egyéb társas interakcióktól a rejtett jelleg és a nyereség különbözteti meg. Nem nyílt és tiszta kommunikáció zajlik a felek között, hanem egyszerűen szólva csapdahelyzetek és trükkös lépések sorozataként foghatjuk fel, ahol a cél, hogy a másikból olyan választ csikarjunk ki, amely hozzájárul a mi belső előnyünkhöz. Igen szemléletesen példázza mindezt a Berne könyvében elsőként említett példa, az Alkoholista játszma.
„Ezt egy életen át kell játszani…”
A játszmaelemzés nem addiktológiai és belgyógyászati szempontból közelít az alkoholizmushoz, hanem a társas tranzakciók felől, amely elgondolás szerint az Alkoholizmus, mint játszma, egy minimum kettő, de inkább ötszereplős „darab”, ahol az Alkoholista mellett mindig áll egy Üldöző, aki általában egy ellenkező nemű személy, leggyakrabban a házastárs. Aztán ott van Megmentő, aki mindenáron, erején felül segíteni igyekszik az Alkoholistának. Ő az egyik családtag, sok esetben a gyerek, vagy egy jóságos háziorvos, esetleg egy szociális munkás. Aztán ott van a Balek, vagy másnéven Fajankó, aki elhiszi az alkoholista ígérgetéseit, hitelez és falaz neki, nemritkán együtt is érez vele. Sok esetben ez maga az alkoholista anyja. Hozzá hasonló a Bujtogató, aki anélkül, hogy kérnék, az Alkoholista segítségére siet. Általában egy közeli cimbora, aki mindig szívesen meghívja őt egy újabb italra.
Az Üldöző, a Balek és a Megmentő szerep sok esetben nem előírásszerűen, hanem váltakozva jelenik meg a családtagok között, de még gyakoribb, hogy mindez egy személyben testesül meg. Aki reggel korholja az Alkoholistát a viselkedéséért, majd az újabb fogadkozások hatására megenyhül és igyekszik rávenni, hogy változzon meg, este pedig ennek ellenére ugyanúgy ágyba segíti részegen és betakargatja, mint egy nappal korábban, az nem csak a házastárs lehet, hanem akár a parentifikált, szülői szerepbe kényszerült gyerek is.
Egy ilyen családot belülről szemlélve, a játszmában résztvevőként, érdemes elgondolkodni azon, amit Berne ír, hogy az Alkoholista nyeresége itt nem is igazán az ivás gyönyöre, hanem maga a másnaposság, azaz az az állapot, „amelyben a Gyermekit szigorúan megdorgálhatja a nemcsak a belső Szülői, hanem a környezetében lévő minden olyan szülői figura, aki megfelelően érdekelt abban, hogy valamire kényszerítse.”
Éppen ezért ebben a játszmában mind az Alkoholistát, mind a többi szereplőt érintő terápiának erre kell fókuszálnia. Legjobb példaként az idehaza is elérhető alkoholisták és rendellenesen működő családok felnőtt gyermekeit célzó ACA programját említi, ahol arra helyeződik a fókusz, hogy az érintettek lépjenek ki a játszmából, és ne csak pusztán szerepet váltsanak benne, hiszen akkor ez akár élethosszig, sőt, nemzedékről-nemzedékre átörökítve folytatható.
Az autonómia elérése
Milyen az ideális ember, aki ellen tud állni a játszmáknak? – tehetjük fel jogosan a kérdést, ha a könyv végére érünk, és Berne szerencsére nem is hagy minket válasz nélkül. Tudatosság, spontaneitás, intimitás – hangzik a három kulcsszó.
A tudatos ember eleven, a jelen pillanatban él és érzékeli azt, ami körülveszi. „Tudja, hogy a fák a halála után is ott állnak majd, de ő már nem lesz ott, ezért most akarja látni őket, olyan intenzíven, ahogyan csak lehetséges.”
Spontán, abban az értelemben, hogy nem csak azt érzi, amit megtanítottak számára, hanem szabadon tud választani érzelmei gazdag tárházából, s felül tud emelkedni azon, amit a múlt belé programozott. Az intimitást pedig úgy éri el, hogy játszmamentes nyíltságával felszabadítja az „itt is most”-ban élő romlatlan, érzékeny Gyermekit, amely másokban is pozitív érzéseket hoz mozgásba, és ragaszkodást ébreszt.
Szépen hangzik, de mindhárom ijesztő és kockázatos lehet azok számára, akik nincsenek rá felkészülve, figyelmeztet. Ráadásul baromi nagy munka, mivel állandóan küzdenünk kell azért, hogy vissza ne csússzunk korábbi állapotunkba. Aki fél, az megmaradhat a társas érintkezések egyszerűbb formáinál, tanácsolja tényszerűen. Aki pedig az autonómiát választja… Nos, az első lepésként mondjuk elolvashatja az Emberi játszmák folytatását, a Sorskönyvet.
Berne ugyanis a játszmaelméletét maga is befejezetlennek gondolta, és nyolc évvel később megjelent kötetében tovább részletezte azt. Ez a könyv is önálló bejegyzést érdemelne, így itt és most csak annyit róla, hogy további támpontokat nyújt önmagunk és környezetünk mélyebb megismeréséhez és megváltoztatásához, azáltal, hogy részletekbe menően felvázolja, miképpen hatja át világszemléletünket, éltvezetésünket, mindennapos választásainkat a szülők által belénk programozott tudattalan életterv, azaz a sorskönyv.
A „játszma” szó mára olyannyira vulgarizálódott és épült be a köznyelvbe (pedig Berne pont ezt akarta elkerülni), hogy gyakorlatilag még a pénztárosra is rásütjük, hogy „játszmázik”, amikor véletlenül rosszul ad vissza a boltban, de ez semmit nem von le a kötetben leírtak értékéből. Ami tény: az én életemben olyan hatása volt az Emberi játszmáknak, mintha berúgtam volna magam előtt egy ajtót. Csak akkor még nem volt merszem be is lépni rajta.
Eric Berne: Emberi játszmák. Budapest, 2021, Háttér Kiadó. (Fordította: Hankiss Ágnes, Eredeti megjelenés éve: 1984)
A Kafka idézet lelőhelye: Kafka, Franz: Oskar Pollakhoz (1904). Ford.: Tandori Dezső. In: Uő: Naplók, levelek. Válogatás. Vál. és szerk. Győrffy Miklós. Budapest, Európa, 1981.
