Árnyékként követett ez a kényelmetlen érzés gyerekkorom óta, hogy nem találom a helyem. Ha valahol voltam, akkor máshol szerettem volna lenni, sőt, gondolatban már rég ott is jártam, a pillanatok valódi megélése pedig így komoly nehézségekbe ütközött. Nem arról volt szó, hogy nem élvezem mások társaságát, vagy hogy ne értékelném az aktív tevékenységekkel töltött időt, illetve ne tetszene az, amit éppen látok és ahol járok. Csak mindig ott lapult ujjtördelve a háttérben ez az elvágyódás, egy sosemvolt érzés által zaklatottan hajtva afelé, hogy végre azt mondhassam: otthon vagyok.
Pedig az életem első felében igazából minden adott volt számomra ahhoz, hogy a klasszikus értelemben véve otthon legyek, hiszen volt egy jól körülhatárolt tér, még ha az egy igen kicsi lakás is volt, ami arra hivatott, hogy megvédjen a külvilágtól, és ebben a térben velem voltak a szüleim, akik előtt nyitva állt a lehetőség, hogy itt megteremtsék nemcsak számomra, hanem egymás számára is a biztonságot, az egységérzést, a stabilitást. És habár a hely megvolt, a többihez kevés volt a muníció.
Megtették, amire képesek voltak, amit a saját családjukban ők is láttak, amiről azt gondolták, hogy négy fal elegendő hozzá. Védőbástyát akartak építeni, de várbörtön lett belőle, ahol az volt a jelmondat, hogy ami itt történik, bármi is legyen az, az tesz minket összetartozóvá, sőt, egyneművé, közös megéléseink, félelmeink, titkaink okán mindörökké szétválaszthatatlanná.
Valahogy már akkor is egyértelmű volt számomra, hogy az otthon nem ez, ahol megszűnsz egyénnek lenni, ahol fel kell oldódnod mások mellett, és láthatatlanná kell válnod, hogy a nagyobb problémák mellett legalább te ne legyél egy újabb. Mivel tudtam, hogy ez semmiképpen sem lehet az, amire és ahová mindenki vágyik, ami után epekedve sóvárog, aminek hiányától szakadatlanul szenved és aminek fizikai lelőhelyét kutatva akár élethosszig bolyong, ezért később egészen pontosan körül tudtam határolni, hogy nekem akkor mi is lenne az.
Egy érzés. Annak az érzése, hogy úgy vagy jó, ahogy vagy, elfogadják és értékelik azt, aki vagy, tisztelik az egyediségedet, elismerik a képességeidet, támogatják a benned rejlő lehetőségek kibontakozását. Az érzés, hogy leteheted a külvilág ellen magadra aggatott fegyvereidet és megadhatod magadat, mert tudod, senki nem fog visszaélni a helyzeteddel, hogy nem sérülhetsz, s védekezésből neked sem kell sértened. Egy érzés, amiben önmagadként lehetsz jól másokkal. Annak a megélése, hogy itt vagy, jelen vagy most, és nem is kell más. Nem maga a megérkezés, hanem az érkezés utáni pillanat élménye: elengedés, felszabadultság, megnyugvás.
Amit a családomból hozok, arra azt mondom: otthonosság. Ez egy nagyon megtévesztő érzés, mert egészen közel áll az otthonhoz. Felvette annak alakját, remekül idomult hozzá, olyannyira, hogy elképesztően nehéz volt számomra hosszú ideig különbséget tenni a kettő között. Az otthonosság az a folytatólagosság és a megszokás kellemesen langymeleg lábvize, amiben akár évtizedekig lehet zsibbasztani a végtagokat.
Abban ott van minden, amit ismerek, így aztán nem érhet csalódás, mert tudom mire készüljek: bizonytalanság, alárendelődés, egymásra utaltság, kölcsönös függés, az énhatárok elmosódása, önfeladás, szerepkényszer, elhagyatottság, kiszámíthatatlanság, bizalmatlanság, kihasználtság, szomorúság, elfojtott düh, kimondatlanság, manipuláció, megalázottság, szorongás, felelősségáthárítás, erőn felül teljesítés, a mártírság vigasztaló és egyben személyiségtorzító póza, és a csendesen sorvasztó belenyugvás, hogy soha semmi nem változik.
Sokszor, amikor az otthont kerestem, akkor az otthonosságra találtam rá, újra és újra. Fel kellett ismernem, hogy az otthonosság csak egy reminiszcencia. Arra emlékeztet és azt ismétlem általa, amit megszoktam gyerekként és fiatal, illetve már nem is annyira fiatal felnőttként. Ez az akolmeleg fullasztva béklyózó érzése, valami, ami azzal a hamis illúzióval kecsegtet, hogy jövök valahonnan, tartozom valahová, és még ha ez nem is erény, de legalább nem „a semmi ágán ül szivem”.
Az otthon érzéséhez viszont nem kell magamat átvernem. Megteremthetem magamnak itt, miközben ezt írom, egy séta alkalmával, mosogatás közben, Magyarországon és a világ másik felén, ülve, állva, fekve, ma, holnap és holnapután. Nem kell hozzá távcső, térkép, malter, hitel és ebédlőasztal sem. Mert bennem van, nem egy külső helyen. Ide pedig bármikor hazatérhetek.
