Minden kihúzott fiókból, félretolt szekrény mögül és kifeküdt ágy mellől újabb fényképek kerülnek elő, egy olyan múltból, amire magam nem emlékezhetek, mivel tervben sem voltam még, ahogy mondani szokták, ámde ennek ellenére mindaz, amit a kezemben tartok, az én életem része is. Ballagáson készült fotók. Egy érettségi tablókép. Pillanatok barátokkal közös kirándulásokról, sörözésekről. Családunk különböző generációbéli nőtagjai szépen sorban egymás mellett, egy málló vakolatú ház fala előtt. Rég kivágott fák, mára lebetonozott udvarok, pékséggé lett kocsmák, a szüleimmé vált fiatalok, az anyámmá lett gyerek. Egyszer pelenkában babázik az udvaron, máskor cinkos mosollyal tekint a karácsonyfán lógó szaloncukor felé, lovagnak öltözve pózol az iskolai farsangon, vagy éppen tinédzserként hajat szárít otthon, egy fotelben ülve.
Mintha letehetetlen könyvet olvasnék, úgy süllyedek bele abba az elképzelt világba, amit gondolatban köré szövök. Pedig tudom, hogy amit teszek, az voltaképpen csak egy mentési kísérlet. Egy hatalmas lyukakkal teli szövetet még a magam számára hordható anyaggá tevő toldozás-foldozás, terhelve a megkésettség és a bűntudat érzésével.
Merthogy én tényleg sokáig azt gondoltam, ismerem az anyám életét, holott a közösen átélt eseményeken kívül igazából csak azokat a történeteket hallottam újra és újra, amiket ő meg tudott osztani velem, és amiket mások meg akartak osztani róla. A történetmesélők közül pedig senki sem volt elfogulatlan. Pedig engem most már csak ez érdekel igazából: Ki volt az a lány, aki az anyám lett, még mielőtt az anyámmá vált volna?
Az emlékei, amiket tőle hallottam, a kevés derűsen nosztalgiázó visszarévedésen kívül, mintha mindig alátámasztani kívánták volna azt, ami később lett, azt, hogy valami egyszer és mindenkorra visszavonhatatlanul félrement, és hogy ezért már semmiképpen sem lehet másként, és hogy emiatt van benne minden egyes kicsi botlásban az, ami mindennek, tudjuk jól, a vége. Túlontúl kevésszer beszélt nekem álmokról, vágyakról, tervekről, ösztönző élményekről, a nagy szerelmekről, meg a kisebbekről, arról, hogy milyennek képzelte fiatalon az anyává válást, a házasságot, a szüleiről való leválást.
Tudom, mi nem lett belőle, mit nem kapott meg, amit pedig szeretett volna, és hogy a hiányainak jelentős része hozzájárult a boldogtalanságához. De engem az érdekel, mindennél jobban, hogy milyen volt ő, amikor még csak lehetőségként merült fel benne a jövőnek, az önálló, felnőtt életnek a gondolata.
Többször elképzeltem, hogy egy hozzá hasonló korú barátnője vagyok, akivel megosztja a titkait, a problémáit, a már majdhogynem felnőttes, de még azért gyereklogikán alapuló elképzeléseit a világról. Elmeséli például, hogy egyetemre akar menni, mert orvos szeretne lenni, bármennyire is lebeszélik erről otthon. Elmondja, mennyire szeret rajzolni, és meg is mutatja néhány képét, én meg jóbarátként elismerem a tehetségét, és ösztönzöm arra, hogy ezt folytassa komolyabb keretek között. Megmondom a kendőzetlen véleményemet a srácokról, akik neki tetszenek, de azért hétvégén elmegyek vele, ha titokban találkozni akar a kritikám ellenére is valamelyikükkel.
Ezekben az ábrándokban annak örülök, hogy beavatott lehetek. Valaki, akinek lehetősége van bepillantani az ő reményekkel teli világába. Ezt a világot a lányaként csak rekonstruálni tudom. Soha fel nem dolgozott sérelmekkel terhelt elbeszélések mentén, a kettőnk rosszul értelmezett szülő-gyermek viszonyának szemüvegén keresztül, de azzal az őszinte törekvéssel, hogy ezektől elvonatkoztatva lássam meg őt.
A segítségemre vannak ebben a megtalált dokumentumok, tárgyak, képek. Például az általa kiskamaszként írt fiktív szerelmeslevelek, amik egy szomszédoknak ajándékozott szúette komódból kerültek elő. Vagy a rólam vezetett babanaplója, amit már jóval a megszületésem előtt kezdett írni, és utána még hosszú hónapokig feljegyzett bele minden általa fontosnak ítélt dolgot a fejlődésemről.
És persze ott az a rengeteg fotó, amelyeken nem történik igazából semmi, csak ott van ő, és azt teszi, amit minden korabeli gyerek, fiatal és felnőtt, másokkal vagy egyedül, legtöbbször mosolyogva, ritkábban színlelve tudomást sem véve a hétköznapi tevékenységek fényképezőgép általi megörökítésének pillanatáról. Ez utóbbiak a kedvenceim, mert ilyenkor egészen azt érzem, hogy ott vagyok, egy sarokban, életének a kívülálló, csendes megfigyelőjeként.
A sok kiürített doboz közül kinevezek egyet a sajátomnak, amiben összegyűjtöm ezt az eleddig majdhogynem gazdátlanul hányódó analóg hagyatékot. Nem tudom, hogy ő miért nem volt ebben gondosabb, látszólag miért nem akarta őrizni azt, ami emlékezteti a múltnak arra a szeletére, amiben még, úgy remélem, ott volt a gondtalanság, a lehetőség, az öröm. Talán mindennek a múlandósága más fényt vetett a megörökített pillanatokra, s maradtak számára azok, amik: megsárgult, felkunkorodó szélű, elkallódásra ítélt életképek.
Magamnak gyűjtöm tehát már ezeket. Személyesen szelektált leltárt készítek, amivel anyám életének számomra ismeretlen részét felfedezem, bejárom, és a magam számára otthonossá teszem. Szóval kipakolok. De valójában kettőnk közös terét, azt hiszem, még éppen csak most rendezem be.
Fotó: Pexels
