Polcz Alaine az Asszony a fronton című könyvének utolsó oldalain arról ír, hogy a második világháborúban átélt borzalmakat követően miképpen próbál talpra állni. Ami nem csak azért tűnik szinte lehetetlenül nehéznek, mert egyszerre több, nagyon súlyos betegséggel kell megküzdenie, hanem azért is, mert senkinek nem beszélhet arról, ami vele történt. Igen, mindenki tudja, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel. Csakhogy, ahogy saját édesanyja fogalmazza meg, csak azokkal történhetett meg ez, akik „olyanok”. Az ő lánya pedig nem „olyan”. Ezért, amikor sírva arra kéri, mondja azt, hogy amit átélt, az nem igaz, akkor ő ráhagyja.
Megérti, hogy a sorozatos bántalmazásról, a testi szenvedésről, a teljes kiszolgáltatottság állapotáról nem beszélhet. Voltaképpen nem is tud. „Valami mag képződött bennem a hallgatásból, amit nem tudtam feltörni – nem is kívántam” – írja. Majdnem ötven évvel később jut el odáig, hogy hangot tud adni a némaságának. Düh, bosszúvágy és vádaskodás nélkül, ítéletmentesen, tényszerűen, nem okolva senkit, nem várva bűnbánatot senkitől, csupán hű krónikásként lejegyezve végre azt, és úgy, ahogy vele megtörtént.
Az orosz hadsereg katonái által elkövetett nemi erőszak eseteket kollektív hallgatás övezte, és a „csend összeesküvésében” domináns elemként volt jelen az áldozatok hibáztatása. A köztudatban az a nézet uralkodott, hogy maguknak köszönhették a bajt, amiért nem tudtak jól elrejtőzni és ellenállni. A személyes történetek hitelessége szembekerült a „hivatalos” történelmi állásponttal, a vallomások általános tagadásba ütköztek, a szégyen sokakat megbéklyózott, az elszenvedett sérelmek pedig a női testbe zárt élményként maradtak csak fenn, lehetőséget sem adva így a pszichológiai feldolgozásra.
Polcz Alaine férjének, Mészöly Miklósnak a Megbocsátás című enigmatikus kisregényében éppen karácsony estéjén eszkalálódnak a történések, amikor a főszereplő családfő az emeleti manzárdszobában magáévá teszi a felesége nővérét, Máriát. Hogy mindez a nő beleegyezésével, vagy akarata ellenére történik, az homályban marad, mindenesetre az esemény megtörténte közben tompa dobbanások és zuhanások hangjai hallatszódnak. Éppen amiatt, hogy nem tudjuk, történt-e erőszak, az is kérdéses, kinek és mit is kell(ene) megbocsátania. Vajon a feleségnek, Anitának a megcsalást, aki egy pillanatban mintha beleegyezését is adná testvérének az együttlétre, vagy éppenséggel az atrocitást elszenvedő Máriának a rajta elkövetett szexuális bántalmazást? A megbocsátás megvalósulása pedig már csak azért is problémás, mert az erre való törekvés, csak mint hiány van jelen, ki nem mondott, súlytalan felvetésként.
A családfő aznap esti álmában az egész család egy hegygerincen vonul, szép sorban, a feleség, a nővér, a gyerekek, a nagyapa és a nagynéni, mintegy megidézve A hetedik pecsét záró haláltánc jelenetét. A férfi mindeközben „szeretett volna egy megbocsátó kérést megfogalmazni, és fennhangon kimondani, hogy a többiek is hallják – »Maradj Névtelen, legyen tanúja a nyomorúság szépségének« –, de a fellengzősen fájdalmas mondat nem tudott elhangzani.” Ebben a megvalósulatlan, ábrándos szándékban tehát nem fejezi ki a megbocsátásra való igényét az, aki azt óhajtaná, és így némaságra készteti azt is, akinek megbocsátást kellene gyakorolnia. Hiszen a tanú, főként ha névtelenségebe kell burkolóznia, pusztán marad az, ami: annak a tettnek az elszenvedője, amely jóvátételt követelne. Mindez felveti azt a lényegi kérdést, hogy kimondható-e, leírható-e, és ha igen, hogyan az átélt testi, lelki szenvedés, a fájdalom, a trauma. És persze azt is, hogy elkövetőként milyen módon, mely szavakkal fejezhető ki a megbocsátás kérése, hogy ez a kívánság voltaképpen ne az áldozat terheit növelje tovább.
Erről eszembe jutnak Marton László rendező 2017-es szavai, aki a Sárosdi Lilla színésznő, majd mások által feltárt szexuális zaklatási eseteket követően, miután többször tagadta az ellene felhozott vádakat, végül nyilvános bocsánatkérést fogalmazott meg, melyben többek között az alábbi mondatok szerepeltek: „Most megértettem, hogy vannak, akik azt gondolják, úgy érzik, hogy oly módon közeledtem hozzájuk és olyat cselekedtem, amivel megsértettem őket. Ezúton üzenem minden névvel vagy név nélkül megszólaló személynek, hogy bocsánatot kérek, ha olyat tettem vagy úgy viselkedtem, amivel megsértettem, nehéz helyzetbe hoztam őket.”[1] Azaz, a tetteit nem ismerte el, de azt igen, hogy mások rosszul értelmezhették az ő gesztusait. Ezt pedig nehezen lehet őszinte megbocsátásra való törekvésként értelmezni.
„Az útnak a végén már nem tudok változtatni, de a szüntelen emberi át- és belehelyeződés mélyítése írói és emberi feladatom. Feladat, amely önmagam kiteljesítését szolgálja. A kiteljesítés az én rendszeremben a megbocsátást jelenti. A megbocsátás gesztusa nélkül egy lépést sem tudunk tenni a megértés felé, megértés nélkül pedig hogyan teljesítsük ki emberi, írói feladatunkat?”[2]
– mondja Mészöly Miklós egy vele készült interjúban, ahol a megbocsátást egzisztenciális szükségletként könyveli el, amelyet életünk folyamán sorozatosan gyakorolnunk kell, nem csak a végső számvetésnél.
Az alkotó emberek esetében pedig különösen nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy ezen erény segítségével az empátiájukon, a mások helyzetébe való beleérző képességükön szüntelenül csiszoljanak. Hiszen mi más lenne egy művész alapvető „munkaeszköze”, ha nem ez?
Vajon Mészöly Miklós és Polcz Alaine házasságuk ötvenkét éve alatt hány alkalommal, milyen kontextusban, mely tapasztalataik mentén beszélgethettek a megbocsátás kérdéséről? A pszichológusként dolgozó írónő a halál és a gyász kutatásának, továbbá a hospice mozgalomnak a hazai úttörőjeként az életvégi méltóságteljes eltávozás megteremtését tekintette fő feladatának. A háborúban szerzett testi sérülések és betegségek hatására, legnagyobb fájdalmára soha nem tudott gyermeknek életet adni. A mellette folyamatosan más nőkkel viszonyt folytató Mészölynek viszont bármely szeretői kapcsolatból születő utódját felnevelte volna, ha a férje ennek ellenére is mellette marad.
„Az ember esendő, és ezt Ali belátta. Alkotói esendőségeimet is ő ismeri a legbizalmasabban”[3] – mondta egy helyütt az író a kettőjük között lévő szoros emberi és szellemi közösségről tanúbizonyságot téve. Mészöly maga is megélte a front borzalmait. Katonatársaival dezertált, majd hadbíróság elé került, ahonnan csodával határos módon nem a laktanya udvarán működő kivégzőosztag elé, hanem büntetőszázadba irányították. Többször került fogságba, de valahogy azokból is mindig megmenekült. Habár rendszeresen visszatért írásaiban a háború témájához, ám úgy vélte, ezeknek a szövegeknek a megszületése voltaképpen éppen az átéltek megírhatatlanságát támasztotta alá:
„a háborút végül is, mi tagadás, nem tudtam íróilag feldolgozni… S ettől mindig valami kínosan helyrehozhatatlant érzek. Mint a bűntelen, akit mégis rajtakaptak, s ezért időről időre bizonyítani akarja abból eredő bűntelenségét, hogy a második világháború mint históriai tény, neki, magyar írónak úgy históriai tény, mint a leosztott lap. A paklit nem te bontottad fel, lapjait sem keverhetted, mégis leosztatott, s a neked leosztott lapot nem lehet büntetlenül eltüntetni vagy nem tudomásul venni.”[4]
Mára már bő szakirodalma van annak, hogy a háborús veteránok, a nemi erőszakot elszenvedők, vagy a családon belüli érzelmi, fizikai bántalmazást, illetve elhanyagolást megélők, például a szenvedélybeteg szülők gyerekei nagyon gyakran hasonló, sokrétű tünetekkel kísért, a feldolgozás hiánya miatt életük későbbi szakaszaira is hosszan elhúzódó poszttraumás stressz zavarral, illetve ennek komplex változatával (PTSD-vel vagy C-PTSD-vel) küzdhetnek. Napjainkra pedig az is bizonyított, hogy a traumák feldolgozásának, az azokból történő felépülésnek egyik alapfeltétele, a traumainformált szakemberekkel történő segítői kapcsolat megléte mellett, a történtek rekonstrukciója, és másokkal történő megosztása. Ám nem egyszerű rátalálni arra a nyelvre, mellyel az átéltek kifejezhetővé válhatnak. A kortárs magyar irodalom, mint ahogy Polcz Alaine példája is mutatja, az önéletírás műfaján, az érzelmekre fókuszáló, vallomásos jellegű írásmódon, a személyességen keresztül igyekszik megközelíteni a kollektív és egyéni traumák megfogalmazhatóságát.
A fájdalmas élettapasztalatok írásban, elbeszélésben történő feloldása, azaz a narratív gyógyulás azonban nem csak a művészek kiváltsága. Jó terepe lehet ennek például egy olyan biztonságos és védett közeget megteremtő irodalomterápiás csoport, ahol strukturált írásgyakorlatok segítségével, és a közös olvasmányélmények megbeszélése által közelebb kerülhetünk a kínzó emlékeink, és az ezek kapcsán mindmáig bennünk munkálkodó érzések tudatosításáig, meghallgathatjuk a társak élményeit, szavakba önthetjük a mieinket, beazonosíthatjuk egyező mintázatainkat, megoszthatjuk egymással megküzdési és önsegítő stratégiáinkat. A hasonló megpróbáltatásokon keresztülment emberekkel való sorsközösség megélése, a „nem vagyok egyedül” felfedezése, az ismerősség és egyetemesség megtapasztalása segítheti a másokhoz való visszakapcsolódást azok számára, akiknek sokáig az elszigeteltség és a kimondhatatlanság volt az alapélményük.
S hogy szükség van-e egyáltalán mindennek eléréséhez magára a megbocsátásra? Judith Herman a Trauma és gyógyulás című könyvében azt mondja, hogy másra kell fókuszálni a traumatikus élményekből való felépüléshez. Például a veszteségek meggyászolására, amely a gyermekkori traumák esetében kettős természetű, hiszen nem csak arra irányul, amit az érintettek elveszítettek, hanem arra is, amit sosem kaptak meg. Nem csak a megismételhetetlen gyerekkort kell elgyászolniuk, hanem az alapvető bizalomba és a jó szülőkbe való hitük elvesztését is. A belső munka során azzal is meg kell békélni, hogy nem feltétlenül lehet kiegyenlíteni a számlát, azaz bántalmazottként nincs értelme a bántalmazók őszinte megbánására várni, mert ez a legritkább esetben történik csak meg. Paradox módon, a kárpótlás reményéről történő lemondással a traumatikus élmények elszenvedője egy lépéssel előrébb juthat saját gyógyulásában. Tudatosíthatja, hogy ugyan ő nem felelős az őt ért sérelmekért, de saját felépüléséért és jóllétéért viszont neki kell felelősséget vállalnia.
„Egy igazi írónak nem az a témája, amiről beszélni lehet, hanem amiről nem lehet. … Nincs más lehetőség, mint feloldani a hallgatást, magamra gombolnom a meztelenségemet, és újból felöltöztetni a környező világot, hogy a létezés kódrendszerei újra foghatók legyenek számomra”[5]
– írja Mészöly Miklós, és ez összecseng Judith Herman gondolataival, aki szerint a traumát elszenvedők gyógyulásának egyik utolsó szakasza az, amikor megértik, hogy áldozatok voltak, meglátják magukban az áldozattá válás hatásait, majd készek lesznek arra, hogy traumatikus élményük tanulságait életük szerves részévé tegyék, és új alapokon nyugvó emberi kötődéseket alakítsanak ki és mélyítsenek el.
A hallgatásból képződött mag tehát igenis feltörhető. Személyes történetünk elmondása, leírása egyben lehetőség arra, hogy újra megismerkedjünk saját magunkkal, és elfogadjunk magunkat annak, akivel életünk korábbi, fájdalmas eseményei megtörténtek. Ehhez pedig nem feltétlenül kell azok segítségére várnunk, akik valaha, valamilyen formában ártottak nekünk. Mi bármikor hozzákezdhetünk, amikor késznek érezzük magunkat erre.
Judith Lewis Herman: Trauma és Gyógyulás – Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Ford. Kuszing Gábor, Kulcsár Zsuzsanna. Budapest, 2003, Háttér Kiadó - Kávé Kiadó - NANE Egyesület. Mészöly Miklós: Megbocsátás. Budapest, 1984, Szépirodalmi Könyvkiadó. Polcz Alaine: Asszony a fronton. Budapest, Jelenkor, 2017. (Eredeti megjelenés éve: 1991)
A bejegyzésben nem idézett, de felhasznált irodalom:
- „Egész lényeddel hasonlítani és emlékezni” – Polcz Alaine és Mészöly Miklós szerelme. Könyves Magazin, 2016. jan. 19. https://konyvesmagazin.hu/nagy/_egesz_lenyeddel_hasonlitani_es_emlekezni_polcz_alaine_es_meszoly_miklos_szerelme.html
- Menyhért Anna: Elmondani az elmondhatatlant – Trauma és irodalom. Budapest, Anonymus – Ráció. 2008.
- Pető Andrea: Átvonuló hadsereg, maradandó trauma – Az 1945-ös nemi erőszak esetek emlékezete. Történelmi Szemle, 41. évf. 1999. 1-2. sz. 85-107. p.
- Thomka Beáta: Mészöly Miklós. Pozsony, Kalligram, 1995.
[1] Marton László megszólalt: Bocsánatot kérek. 24.hu. 2017. 10. 26., https://24.hu/belfold/2017/10/26/marton-laszlo-megszolalt-bocsanatot-kerek/
[2] Az élet és a halál vetületében. Interjú Mészöly Miklóssal. Magyar Hírlap. 1992. ápr. 18.
[3] Mészöly Miklós–Szigeti László: Párbeszédkísérlet. Pozsony, Kalligram, 1999.
[4] I.m.
[5] I.m.
