Az aggodalom, a félelem és a szorongás mintha a kezdetektől fogva a narrátor életének elválaszthatatlan részévé váltak volna, és hamar meg is tudjuk mindennek ősokát. Meghatározó emlék az, amelyet a nyitóoldalakon elsőként felidéz hat-hét éves korából, amikor egy családi vacsora alkalmával a borozgató felnőttek között a „furcsán kipirult” anyja elé tolja saját tányérját, majd amikor végül a nagy unszolására elvesz róla valamit, akkor megüti, és sikoltozva önzőnek nevezi.
Ekkor látja meg először a korábban kiszámíthatónak ismert anyja szemében a keserű és kegyetlen „démont”, aki nem csak testileg beteg (fél keze születését követően lebénult), hanem lelkileg is; másrészt ennek hatására önmagáról is az a megingathatatlan kép alakul ki benne, hogy értéktelen és szeretetre képtelen.
A viszonylagos nyugalmat biztosító nyarak az ódon, vidéki nagyszülői házban sem nyújtanak menedéket számára sokáig. Habár a nagymama maga is gyakorta pálinkaszagú, és az is előfordul, hogy gyerekként neki kell hazatolnia őt kisszekéren a szeszfőzdéből, halálával mégis elveszik valami visszahozhatatlan: a gyermekkor sok fájó emléket varázslatossá szelídítő időszaka. A fiú a következő éveket nyomasztó összezártságban tölti a művészlelkű, rajztanár anyával, és annak húsz évvel fiatalabb szeretőjével, aki tanítványból lényegül át szülei válásának okává. Az apa, bár a pereskedés szinte végtelenül hosszúra nyúló idejére ottmarad a közös lakás egyik szobájában, fia életében inkább érdektelenségével és hiányával dominál.
Az otthoni zugivás lassan vált át fékevesztett vedelésrohamokká, azzal párhuzamosan, hogy az anya a fővárosban állását veszti, emiatt pedig a nagymama házában próbál egyfajta művésztelepet létrehozni, ami igazából gyűjtőhelyévé válik a környék alkoholistáinak. Vannak persze olyan időszakok, mikor győz a megbánás, és józan életet fogad élettársával egyetemben, ám ez az állapot is csak ideig-óráig tart.
„Nem is értem őket néha, mintha dr. Jekyll és Mr. Hyde élne bennük együtt, és az átváltozószer csupán az alkohol”
– mondja az ekkortájt 13 éves fiú, aki ezeket az általa csak „főnixakcióknak” nevezett fellángolásokat egyfajta ritmusnak tekinti az amúgy általános részegségben, és mindezzel együtt is úgy tűnik számára, hogy ebben a környezetben valahogy megállt az idő.
Minden nap ugyanúgy telik: éjjelente bort visz a pincéből az ágyat szinte el sem hagyó anyjáéknak, üríti a szobájukban a vécé helyett használt vödröt, ő jár bevásárolni, és rendre kimagyarázza a kényelmetlen helyzeteket a szomszédoknak. Folyamatosan munkál benne a felelősségérzet és a lelkiismeret-furdalás mérgező elegye, amelyet az anya jól irányzott megszólalásaival egyre csak táplál.
A fiú később keramikusnak tanul, és a tanítási időszakokat a fővárosban tölti. Hiába kerül azonban így földrajzilag távolabb az anyjáéktól, a család befelé hermetikusan összezáró, a külvilág felé pedig mindent kizáró működésmódja mintha végérvényesen rajta hagyná a bélyegét, és a kívülállóság válna fő személyiségjegyévé:
„…másabbnak érzem magam, nemcsak a titkaim miatt, de valahogy se betegnek, se egészségesnek, se pestinek, se kollégistának, se normálisnak, se nemnormálisnak nem érzem magam, mintha egy olyan potyautas lennék, akinek mellesleg van jegye”.
Az érzelmi manipulációkból persze még így is bőven kijut neki. Például egyszer Lengyelországba utazna a barátaival, az útlevélszerzésben pedig maga az anyja jár közbe. Amikor azonban átadná neki az okmányt, nem győzi felhívni rá a figyelmét, hogy bár nagyon fontos számára a fia öröme, de az ő helyében ő pont most biztos nem utazna el, amikor ismét leszokóban vannak, és az életük akár meg is változhatna, ha nem kellene újra inniuk. Így tehát marad, még akkor is, ha tudja jól, hogy a józansághoz igazából rá nincs szükség.
Ahogy a fiú nő, úgy válnak az anya és az élettársa közti szóváltások is egyre inkább tettlegességé, amiből neki is kijut, mivel gyakorta a „békebíró és balek” szerepét játssza ön- és közveszélyes csatározásaikban.
Az alkohol mellé az anyának ráadásul orvosi javaslatra Gracidint, a kor közkedvelt kábítószereként használt, amfetamin hatóanyagú étvágycsökkentőjét kell szednie, aminek hatására őrmesterként utasítja a legváratlanabb időpontokban a vele élőket palacsintasütésre, porszívózásra vagy bútorfényezésre.
A szövegben végig dominál az elbeszélő határtalan önostorozása, önmaga beteg, bűnös, áruló jelzőkkel való illetése – az alkoholista szülő bensővé tett kíméletlen mércéje. Sokáig úgy érzi, ő igazából tettestárs, hiszen mindig partnerként kezelték az alkoholizmusban azzal, hogy segédkezésre késztették a napi adaghoz való hozzájutásban: „…együtt voltunk, így nyilván mindenről együtt tehetünk” – mondja. És ez a borzalmas disszonancia, hogy voltaképpen hozzájárul ahhoz, amitől retteg, csak idővel áll össze benne.
A folyamatos verbális leértékeléssel is érzelmi függésben tartott gyerek, aki ebben a megborult családi értékrendben eggyé válik azokkal, akik igazából bántalmazzák, nagy sokára képes csak kiválni az alapjaiban romlott rendszerből.
Kell hozzá egy lány, akit az időközben tekintélyesre terebélyesedő, és immár testi nagyságával is fenyegető anya vetélytársnak érzékelve alantas módon lealacsonyító jelzőkkel illet a fiú előtt, amikor az meghívja őt barátnőjével bérelt lakásukba, amelyről valahol titkon maga is úgy érzi, voltaképpen árulás. Hamis bűntudata ekkor még nem ösztönzi cselekvésre, az majd csak akkor jön el, amikor nem sokkal később az anyjáék egyik részeg tombolásakor nem saját szemével, hanem mintegy kívülről kezdi látni a helyzetet:
„Nézem őket, nézem az éveiket messziről, de csak a démont látom, ahogy a fejét rázza fölöttünk engesztelhetetlenül, nézem az életüket, de csak nekifutásokat látok, és elbotlásokat a cél előtt, koldulást látok, és követelőzést a szeretetért, amit sosem ismertünk meg.”
Másnap pedig otthagyja őket, és csak tíz év múlva látja újra az anyját. Akkor még nem tudja, hogy igazából ez a búcsú, csak azt ismeri fel, hogy az eltelt idő és a felnőttsége immár egy erő, amelynek segítségével új megvilágításban tud a közös múltjukra tekinteni.
Paulinyi részletgazdagon bemutatott anyafigurája, a gyerekfejjel megélt, és ebből a nézőpontból megírt történések, amelyek még egy felnőtt számára is traumatikusak lehetnének, érzékeny árnyalatokkal festik le a szenvedélybeteg szülő mellett felnövő gyermek számos viszontagságát és fájdalmát, a megélt sérelmeket, a betöltetlen hiányokat és a toxikus tévképzeteket.
Ahogy a szerző a könyv elején kifejti, az írás egy szimbolikus értékű feloldozó gesztus a részéről, önmaga és a családtagjai felé is. Nem szépíti a borzalmakat, nem illeti pozitív jelzőkkel azokat, akik nem megfelelően bántak vele, egyszerűen csak elmondja, ahogy ő megélte gyerekként a szülői alkoholizmust és elhanyagolást, ezzel pedig mintha egyúttal lezárná és elengedné azt, ami megtörtént és immár megváltoztathatatlan.
„Van újjászületés, csak valaminek előtte meg kell halnia” – írja az utolsó lapokon, amikor megvallja, hogy csak az önálló életének megteremtése, a tudatos távolodás, a gyermeki nézőpont önmagáról való leszakítása, a szülei élete és a sajátja közti egyezésekre történő ráismerések, majd pedig a megbocsátás segített neki abban, hogy anyjával végre elengedhessék egymás kezét, és kiléphessen a „kölcsönös egymástól függés gyászos tragikomédiájából”.
Paulinyi Tamás: Bólébál. Budapest, 2008, Athenaeum Kiadó.
