Hogyan jött a könyv és a közös munka ötlete, és mi volt a munkamegosztás köztetek?
Békési Tímea: Több interjúkötetet is olvastam már más témákban, és nekem nagyon tetszettek ezekben a személyes történetmegosztások. Tudtam, hogy jobban elérik az embereket, mint a szakmai leírások, mivel egészen más az, amikor valaki a saját szavaival meséli el a problémáit. A munkámban sokszor találkoztam azzal, hogy a segítségkérést mennyire megnehezíti ennek a témának a tabu jellege, a függők és függőkkel együtt élő családtagok esetében is. Nagyon sok ember abba hal bele, hogy egészen egyszerűen nincs elég információja. Ezért tartottam fontosnak, hogy a szakirodalom által elveszettnek nevezett gyerekekről ilyenformán is beszéljünk. Reményt adni, hitet adni, hiteles tájékoztatást adni – ez volt a célunk a könyvvel. Nem a szakmai közönségnek szántuk, de van benne egy közérthető edukációs rész is, hogy az érintettek jobban elmélyülhessenek a témában. Szilvinek már volt egy közös munkája a Kék Ponttal. Innen tudtam, hogy felépüléstörténetekkel foglalkozik, és hogy ő egy olyan szakember, aki nagyon jól ismeri mindennek a tudományos hátterét. Ez tehát teljes mértékben közös munka volt, melyből mindketten kivettük a magunk részét. De kellett hozzá a HVG Könyvek Kiadó nyitottsága a témára, és a szerkesztőnk, Tanács Eszter fantasztikus munkája, segítsége is.
Tímea már több helyen kifejtette, hogy szenvedélybeteg szülők gyermeke, sőt, 2018-ban, a szenvedélybeteg szülők gyermekeiért rendezett Elfeledett Gyerekek konferencián tartott előadásában részletesen bemutatta saját családjának történetét. Szilvia, neked honnan jött a téma iránti érdeklődésed?
Dr. Kassai Szilvia: Nagyon érdekes, hogy bennem a könyv készítésének ideje alatt fogalmazódott meg, hogy tíz évvel ezelőtt miért is kezdtem el a szenvedélybetegség témájával foglalkozni. Szociológia alapképzéses hallgató voltam, amikor felvettem egy kurzust drogprevenció címmel. Az egyik órára eljött Arany Zoltán, a szegedi Rehabilitációs Otthon vezetője, és elhozott magával egy éppen felépülőben lévő lányt, aki elmesélte nekünk, hogy egy hónapja állt le, és milyen tervei vannak a jövőre nézve. Engem az ő személyes történetének a varázsa rendkívül megfogott. Valahogy azt éreztem, hogy bennem is nagyon hasonló gondolatok, érzések keringenek, például önbizalomhiány, amire ő visszavezette a szerhasználatának a kezdetét. Akkor azt éreztem, hogy többet akarok olyan emberekkel beszélgetni, akik ilyesmin átmentek. Most visszanézve, én arra voltam kíváncsi, hogy vajon én miért nem lettem szerhasználó, mert sok hasonló tényezőt össze tudtam párosítani az én életemben és abban a személyes történetben. Utána ez odáig fejlődött, hogy a doktorimat is ebből a témából írtam.
Voltaképpen most, a könyvírás során állt össze a fejemben, hogy bár én nem szenvedélybeteg családban nőttem fel, de a felmenőim között jelen volt a probléma, és az én a saját életemben is megjelentek ennek transzgenerációs hatásai. Viszont én nem ezért csatlakoztam szerzőként, hiszen akkor ezt még nem tudtam. De talán emiatt pont én vagyok az első, akit gyógyított ez a könyv!
Jó, hogy említetted a transzgenerációs hatások szerepét, mert nagyon erősen kötődik a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekeinek problémájához. Azonban utóbbiról még mindig kevés szó esik, miközben előbbi meg mintha slágertémává vált volna, több nagysikerű könyvnek köszönhetően.
B.T.: Én egyrészről nem bánom, hogy ez divatos téma lett, mert mindenkinek érdemes vele foglalkozni. Az már más kérdés, hogy kihez jut el, és kihez hogy jut el. Van, aki egy könyv hatására elkezdi összerakni a képet, hogy ő egy család része, és ekképpen nem mentesülhet ennek hatásaitól. De azért általában nem elég csak olvasni, vagy meghallgatni egy előadást, mert ettől nem biztos, hogy megváltozik valakinek az élete. Akkor fog megváltozni, ha mondjuk, elmegy egy segítő csoportba, vagy egyéni terápiába, azaz dolgozik magán. Egy könyv, mint amilyen a miénk is, egy jó kiindulópont lehet, de hogy igazán megértsem és feldolgozzam a magam történetét, abba energiát kell fektetni.
Ebben az általatok összegyűjtött személyes történeteket kulcsfontosságúnak érzem, mert azokkal kapcsolatot lehet teremteni olvasóként. Ti hogy látjátok ezt?
B.T.: Igen, nyilván a teljes palettát nem lehet lefedni, mert az több könyvet megtöltene, de különböző sorsok, ezzel együtt pedig sok azonosulási pont van itt leírva. Az önsegítés elve alapján ezeket el lehet olvasni, és fel lehet ismerni, hogy igen velem is ez történt, és akár rá lehet aztán csodálkozni, hogy szóval ezzel így lehet megbirkózni, akkor én is megpróbálom! Én mindenkit arra buzdítok, hogy jegyzeteljen, húzza alá, írja ki, címkézze a számára fontos részeket, amik szíven ütötték, vagy felidegesítették, amiktől elsírta magát, mert aztán ezeket nagyon jól lehet használni az önismereti munka során.
Mi alapján válogattátok meg az interjúalanyokat? A különböző sorsok bemutatása volt a törekvésetek?
B.T.: Abból indultunk ki, hogy van a szakirodalom szerint négy alapszerep, amit a szenvedélybeteg szülők gyerekei magukra vesznek, a „hős”, a „bűnbak”, az „elveszett gyermek” és a „bohóc”. Szerettünk volna mindegyik szerepre néhány interjúalanyt találni, csakhogy ezek a szerepek általában nem vegytisztán vannak jelen az érintetteknél. Általában valamelyik hangsúlyosabban végigkíséri valakinek az életét, és van, amelyik csak időszakosan, például egy-egy életkorban dominál. Emiatt mégsem erre építettünk, hanem azt céloztuk meg, hogy legyen minél többféle történet, amelyek lehetőleg nem ismétlik egymást, de azért látszódjanak bennük a hasonlóságok is.
„Ez egy lezáratlan történet, és mindig velünk lévő ember” – mondja Tompa Andrea a saját történetének végén. Abból, amit otthonról hozunk, mi az, amit el lehet engedni, és mi az, ami velünk marad, beépül a személyiségünkbe?
B.T.: Azt szeretnénk hangsúlyozni, ami az önsegítő csoportokban egy állandó kommunikációs elem, hogy a felépülés egy élethosszig tartó folyamat. A személyiségfejlődés jó esetben nem áll meg, és a könyv is azt sugallja, hogy ez egy olyan út, aminek a halálunkkal lesz vége. De az nem azt jelenti, hogy egészen addig nem tud jó lenni! Olyan ritmusban kell ezzel foglalkoznunk, ahogy az élet hozza, nem mindennap rágörcsölve. Van egy ilyen reményünk, hogy azért azt mutatja a könyv, hogy nem vagyunk készen, de ez nem baj! Attól én még érezhetem komfortosan magam a jelen pillanatba
A könyvben kifejtitek, hogy a szenvedélybetegség megjelenése a családban egy tünet, egy felkiáltójel, amit az abban élők nem szívesen látnak meg, illetve későn vesznek észre. Mi mindennek lehet a jele a függőség, és milyen módon generál aztán több családtagnál is függő viselkedésmódot?
K.SZ.: Nem biztos, hogy a szenvedélybeteg családtag teszi őket függővé, hanem az a helyzet, hogy ők szeretnék elhinni, hogy ez egy jól működő család. Emiatt pedig belemennek egyfajta tagadásba. Nyilván mindenki jó családban akar élni, jó szülő akar lenni, egy gyerek pedig azt szeretné, hogy az ő családja legyen a legjobb. Ettől az ideális képtől is függővé válhatnak. Egy gyerek például gondolhatja azt, hogyha ő nagyon jól tanul, akkor jó család lesznek. Mindenki felvállalja azt a szerepet, amitől elhiheti ő maga is, hogy ez egy jó család. És tulajdonképpen ezáltal kerülnek bele abba a társfüggő helyzetbe, hogy próbálják korrigálni és kompenzálni azt a megbillenést, amit a családtagnak a tünete okoz.
B.T.: Én ezt a transzgenerációs örökség felől tudom megközelíteni. Mondjuk összeházasodik egy férfi és egy nő, és közülük az egyiknél elkezd fokozatosan kialakulni a szenvedélybetegség, ami csírájában már a megismerkedésük kezdetén ott volt. Ez nem egy párkapcsolatban termelődik ki, hanem az illető hozza magával. Ezért kell megnézni magát a családot is egy tágabb perspektívából, mert akkor láthatjuk, hogy nem csak úgy idepottyant valaki a Holdról, és megbetegíti a szeretteit.
A szenvedélybeteg nem betegíti meg a családját, hanem ezek az emberek egyszerűen így tudnak együttműködni! Arról már sokat hallunk, hogy a kodependens emberek hogyan működnek ezekben a kapcsolatokban, amelyekben senki nem vállal felelősséget saját magáért, és mindenki inkább a másikkal foglalkozik. De arról kevesebb szó esik, hogy ez egy hozomány. A saját munkámban is azt látom, hogy függő szülők felnőtt gyerekeinél gyakorta felmerülhetnek párkapcsolati problémák. Hozzák ugyanis magunkkal a kötődési sérüléseket, a sok elgyászolatlan veszteséget, és emellett a függőségre való hajlam is ott van. Szerencsés esetben valaki olyan társra lel, ahol ez nem fog felerősödni. Tehát az is számít, hogy mit hozunk ki a másikból.
Azt szoktam mondani az embereknek, hogy sokszor nagyon nagy különbség van aközött, hogy én mire vágyom egy párkapcsolatban, és mi az, amire képes vagyok. Hozott anyagból dolgozunk, az egészül ki, ami van. Gyakran azért nem lehet továbblépni, mert a pár két tagja nem képes a következő szintre lépni, pl. otthonteremtés, családalapítás. Nem csak együtt, hanem akár még külön sem. Be kell látni, hogy nem lehet többet ráterhelni a függőre, mint amennyi felelőssége van. Az, hogy iszik vagy sem, az például kizárólag az ő felelőssége. Dönthet másképpen, kérhet ebben segítséget. De nem a függő betegíti meg a családot! Más kérdés, hogy a gyerekek, akik ebbe beleszületnek, ők ahhoz alkalmazkodnak, ami van, azt próbálják kiegyensúlyozni. Azt tehát mondhatjuk, hogy a gyereket valóban megbetegítheti a függő szülő. De egy idő után ezt is félre kell tenni és azt mondani, hogy igen, ez történt, de felnőttként a saját kezembe veszem az életem felelősségét, s hogy miképpen gyógyítom magam.
Több megosztott történetben olvastam, hogy az elbeszélő saját magát gyermekként problémásnak írja le, aki plusz terhet jelentett a szüleinek, mintha ezzel is még egy kicsit magyarázni próbálná, az amúgy teljesen őszintén elbeszélt szülői alkoholizmust. Mennyire nehéz elengedni azt a feldolgozás folyamatában, hogy próbáljuk megtalálni, akár magunkban is az okokat a szülők szenvedélybetegségére?
B.T.: Mivel nagyon erős a gyerek kötődése a szülő felé, meg a lojalitása, ezért borzasztó nehéz őt „kiadni”, akkor is, ha tudja, hogy joga van haragudni rá, mégis nehéz megosztani a történetét a nagyobb nyilvánossággal. Én is így voltam ezzel. Féltettem a szüleimet, hogy ne gondoljanak róluk rosszat, mert ők egyszerűen betegek voltak, és nem bűnösök, hanem áldozatok. Itt nincs hibás, hanem csak zajlanak ezek a történetek generációról generációra. Nekem is nagyon fontos volt, amikor elmeséltem a történetemet, hogy a saját szüleimről úgy beszéljek, hogy ők szerethetőek és megérthetők legyenek, azzal együtt persze, hogy rossz döntéseket hoztak meg, és nem sikerült kihozni az életükből a legjobbat.
K.SZ.: A kötetben megszólalók mind magyarázatokat keresnek. Szerintem ehhez kell egyfajta eltávolodás, vagy eggyel hátrébb lépés, hogy megnézzék azt is, hogy a szülők szülei mivel küzdöttek meg. Továbbá az is hozzátartozik, hogy arra is ránéznek, hogy az ő viselkedésük gyerekként milyen volt. Tehát ez a magyarázatkeresés nagyon hasznos és érdekes része ennek a gyászfolyamatnak. A gyerek megérti, hogy az ő szüleinek milyen nehézségei voltak, és megtanulja szeretni azt a részt, amit lehet ebből a családi történetből, továbbá elgyászolja, hogy az ő gyerekkora nem olyan volt, amilyen lehetett volna, ha a szülei nem lettek volna ilyenek. Ennek nagyon fontos eleme a megértés, hogy mennyire komplex ez a kép, és hogy nem csak a szülő a hibás, ez nem csak az ő felelőssége, hanem ez az egész a családi rendszer betegsége volt.
A kötetben elhangzik, és szerintem ez egy nagyon fontos gondolat, hogy a szenvedélybeteg szülők gyermekeinek a felépüléshez rendezniük kell a szülőhöz fűződő viszonyt. Tímea te gyászsegítőként is tevékenykedsz, ezért elsősorban tőled kérdezem, hogy hogyan valósulhat meg ez azok esetében, akiknek a függő hozzátartozója már nem él?
B.T.: A jó hír az, hogy az érintett magában is tisztázhatja a szülőjéhez fűződő viszonyát! Akinek elhunytak a szülei, azoknál egyre távolabb kerül az az idő, amikor még együtt éltek, és így egyre közelebb lehet kerülni az érzésekhez. Van, akinek csak akkor nyílik lehetősége ezeket feldolgozni, ha a szülők már nem élnek. Valamikor ez bizonyos szempontból könnyebb, hiszen vannak olyan szülők is, akik még élnek, de esély sincs velük a változtatásra.
Fontos hangsúlyozni, hogy azt is ki lehet mondani, ha az elhunyt szülőnek csak a jobbik része hiányzik, vagy éppen az hiányzik, ami nem is volt, nem valósulhatott meg. A szülő halálával annak a jövőbeli lehetőségét is elveszítjük örökre, hogy lehetett volna valahol valami fordulópont a vele való kapcsolatunkban. Bejöhetnek azok az ambivalens érzések is, hogy a szülő mennyi fájdalmat okozott, és mégis hiányzik. Mert ami jó volt, az természetesen tud hiányozni, és az is, amit már nem élhetünk meg soha, hogy lehetett volna másmilyen ez a kapcsolat. Meg persze az elveszett gyerekkor is bejön a képbe.
Én azt látom a gyászolókon, hogy ez az időszak akkor is nehéz, ha jó, ha rossz kapcsolatuk volt az elhunyttal. Ez egy ugyanolyan gyászfolyamat, mint bármelyik másik, és bár megvannak a maga specialitásai, nehezítő körülményei, de itt is megjelennek a feldolgozásnak a nagyon fontos stációi. El lehet érni a megértésig, az elfogadásig és a megbocsátásig, de nem biztos, hogy elsőre ezeket a célokat kell kitűzni. Először leginkább a saját megnyugvásunkra kell törekednünk, amihez nagy segítséget nyújthatnak a gyászcsoportok és a szakemberekkel történő egyéni konzultációk.
Mi lehet a reális céljuk a szenvedélybeteg szülők gyerekeinek a saját felépülésükben? Mivel kell kezdeniük, és hova lehet eljutni?
K.SZ.: Van Tímeának egy mondata a könyvben, hogy a hiányainkkal együtt is megélhetjük teljesnek az életünket. Én ezt nagyon igaznak érzem, és sokszor hangoztatom másoknak is. Szerintem ezt a megelégedettséget lehet elérni. Teljes feldolgozás és lezárás talán soha nem lesz, de az hogy ezekkel megbékélve tud valaki élni, az egy óriási teljesítmény és egy kitűzhető cél is.
B.T.: Az ACA-ban (Alkoholisták és rendellenesen működő családok felnőtt gyermekeinek felépülési programja) való munkálkodásom fontos megállapítása, amit azóta is továbbadok az embereknek, hogy többek vagyunk, mint a traumáink. Amit otthonról hozunk, az mindig ott lesz. Foglalkozni kell vele, de fájhat tíz, vagy húsz év múlva is, még ha nem is olyan intenzíven. De nem kell, hogy ez határozza meg az életünket! Sokakra jellemző még felnőttkorukra is, hogy nehezen megy számukra a felelősségvállalás, vagy éppen sok mindent halogatnak. Ez lehet az öntudatlan újratermelése az otthoni viszonyoknak, ugyanis ilyenkor megteremtem azt az érzelmi állapotot, ami nekem ismerős. És ha nekem a szorongás állapota az ismerős, ezt fogom újratermelni. Mondjuk, ha már nem élek együtt a szüleimmel, mégis minden nap van valami feszültség az életemben, akkor pontosan úgy élek, ahogy azt otthon megszoktam. Ilyenkor fel kell ismerni, hogy aki tud ezen változtatni, az egyedül én vagyok. El lehet jutni oda, hogy olyan helyen éljek, ahol szeretnék, mert választhatok; hogy olyasmit dolgozzak, amit szeretek, amihez tehetségem van, mert jó esetben ezt is megválaszthatom; hogy olyan emberekkel legyek kapcsolatban, akikkel érzelmileg biztonságban érzem magam, mert őket is megválogathatom. Tehát van lehetőségem máshogy dönteni. Az hogy én most a jelenben hogy vagyok, és tíz év múlva hogy leszek, honnan hová fogok eljutni, az attól függ, hogy én ma mit teszek meg magamért. A segítő munkában nekem konzultánsként az a feladatom, hogy tudjak segíteni az embereknek abban, hogy a jelenlegi választásaik jobbak legyenek, jobb döntéseket hozzanak.
Milyen visszajelzéseket kaptatok a könyvre? Gondolkodtatok esetleg a folytatásán?
K.SZ.: Sokan kérdezik, hogy mikor jön a következő rész, és ezen mindig meglepődőm, mert én azt érzem, hogy amit mi szerettünk volna, azt leírtuk. Nyilván rengeteg további történetet lehetne még gyűjteni, és lehet, hogy még fogunk is. Nem akarunk pontot tenni a végére, még bármi lehet, de ezt a könyvet így kereknek éreztem. Engem inkább az érdekel, hogy eljut-e az érintettekhez. Akik beszerezték a könyvet, azokon azt láttam, hogy nagyon megnyitotta őket. Még olyanokat is, akik nem kifejezetten érintettek ebben a problémában, de más családi traumában viszont igen. Mindenki találhat benne olyan részt, egy kis kapaszkodót, ami egybehangzik az ő tapasztalataival. Ha az ember olyat olvas, ami őrá is igaz, akkor az gyógyító tud lenni, mert érzi, hogy nincs egyedül a problémájával. Tehát azt hiszem, egyfajta sorstársi közösséget is létre tud hozni ez a könyv.
B.T.: Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk, amik megerősítik azt, hogy jó dolog, hogy megszületett ez a kötet. Nekem fontos, hogy elérjük általa azokat az embereket, akik érintettek. És nem csak szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekeit, mert hasonló hiányok más családokban is lehetnek, tehát többen magukra ismerhetnek ezekből a történetekből. Egyelőre egyengetjük a könyv útját, hogy jusson el minél többekhez, aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
Dr. Kassai Szilvia interkulturálispszichológia-szakértő, szakterülete a függőség, a kábítószer-használat, a mentális betegségek és az ezekből való felépülés. A klinikai pszichológia és addiktológia területén szerzett doktori fokozatot. Jelenleg tudományos kutatási pályázatokkal foglalkozik, és részt vesz felépülést és drogprevenciót érintő hazai és nemzetközi kutatási projektekben. Érdeklődése középpontjában a szenvedélybetegségek felépülés-központú szemlélete áll. Békési Tímea addiktológiai konzultáns, etnográfus, képzésben lévő családi tanácsadó, gyászkísérő és meseterapeuta. Két évtizede dolgozik a szenvedélybeteg-ellátásban, függőkkel és hozzátartozóikkal, egyéni, csoportos és családi konzultációs kereteken belül. A segítő munka mellett addiktológiai és a gyászfeldolgozást érintő témákban oktat és tart előadásokat, a Transzgenerációs történetek című kötet egyik társszerzője. Elhivatottan küzd a szenvedélybetegség destigmatizációjáért.
