A Kaddis a meg nem született gyermekért narrátora, B., foglalkozását tekintve író és műfordító, idejét éppen egy magyarországi középhegység üdülőjében tölti, ahol kikapcsolódás helyett is folyamatosan írógépén kopogtat, hiszen, mint mondja, ő mindig dolgozik, nem csak a megélhetés kényszere miatt, hanem azért, mert amíg dolgozik, addig van, és ha nem dolgozna, ki tudja lenne-e. E kétfajta létmód, a létezés és a puszta levés közti különbség voltaképpen szorosan összefügg a mű központi kérdésével is, hiszen a szellemi, metafizikai létezés és a fizikai, materiális lét szembenállása hangsúlyosan kapcsolódik a gyermekvállalás témájához.
Dr. Obláth, az idős filozófus, aki egy erdei séta alkalmával az elbeszélő családi állapota felől érdeklődik, bevallja, hogy saját gyermektelenségét mulasztásnak érzi, s nem azért, mert így nem töltötte be transzcendentális kötelességét, azaz önmagának az utódjaiban meghosszabbított továbbélését. Ő nem a csonkaság és a fölöslegesség érzésétől, sokkal inkább „az érzelmi elmeszesedéstől fél”, amelyet B. szerint egyenesen üdvözölni kellene.
Mondja ezt persze úgy, hogy bevallottan nem érzi az „alkotónak lenni, nemzeni, teremteni” gondolat sugallatát, s beszélgetésük közben a két utód nélküli férfi meg is egyezik abban, hogy egy magasabb értelemben véve nem lenne szabad lenni,„egyszerűen a történtek és a történetek állandó újratörténése miatt”.
Az elbeszélő valahonnan innen indul körkörös utazásra élete két pontján tett nemleges válasza között, az emlékezés prousti struktúrájával rokonítható módon kalandozva egyik pillanattól egy azt felidéző másikig. Ezek között a leghangsúlyosabb momentum megismerkedése a feleségével, akit éppen akkor pillantott meg, amikor az „átkelt egy zöldeskék szőnyegen, mintha tengeren jönne”. Az exodus erős képi párhuzama ellenére azonban a nő mégsem utat mutat a férfinak egy jobb, boldogabb életbe, mert bár múltjuk, hátterük hasonló, ámde gyökeresen mást gondolnak a jövőről.
B., aki megjárta Auschwitzot, ám saját zsidó identitását problémaként éli meg („kopasz nő ül a tükör előtt, piros pongyolában” – jut eszébe minduntalan a gyermekkorában beleégett iszonytató kép egy titkon meglesett nőrokonról, amikor a ki vagyok én kérdésre próbál választ adni). Önmagát csak „magántúlélőként” aposztrofálja, önfenntartás helyett bevallottan önfelszámolást végez, és örök ideiglenességre, „albérletéletre” van berendezkedve, arra, hogy „bármikor visszajöhetnek a németek”. Az élet számára túlélés, s még akkor sem tud ezen változtatni, ha tudja, hogy csak a létrejötte és az elmúlása közötti várakozási időt üti el így (legideálisabb esetben persze munkával), és sajátos szabadságfelfogásával voltaképpen éppen hogy bebörtönzi magát.
Feleségének szülei szintén holokauszttúlélők voltak, és bár a nő maga később született, egész élete e tragédia árnyékában telt, s emiatt folyamatosan azt érezte, mintha minduntalan „iszapba nyomnák az arcát”. Megismerkedésük előtt azonban elolvasta a férje egyik elbeszélését, mely után úgy érezte, végre „felemelheti a fejét”. A férje szellemi terméke, az írás tehát a szabadságra tanította meg, azonban a kettőjük között feszülő feloldhatatlan ellentét alapja pontosan az, hogy a szabadság fogalma alatt mindketten mást értenek.
A nő a túlélést, a szabadulást a múlt terheitől egyedül a gyermekben látja. A férfi viszont a szellemi létformában, a munkában. És amikor a lehető leghatározottabban elutasítja felesége családalapítási igényét, akkor azzal érvel, hogy nem engedheti, hogy egy másik gyerekkel is megtörténjen az a gyermekkor, ami vele megtörtént, melynek igazából csak egy része Auschwitz.
„Halott gyermekkor” – mondja azokról az éveiről, melyeknek nagy része egy katonaiskolához hasonló, a tekintély alapelvén nyugvó internátusban telt. Kisebbik, ám még ennél is meghatározóbb része pedig az apjával, akit gyermekéhez szorongó kapcsolat fűzött, „amit ő nyilván szeretetnek nevezett, és annak is hitt, sőt az is volt, ha elfogadjuk ezt a szót a maga képtelenségében, és eltekintünk zsarnoki tartalmától…”
A fiú nem tudja szeretni az apját, nem tud megfelelni az általa képviselt uralom törvényeinek, és ez folyamatosan táplálja benne alapvető bűnösség érzését. Az intézet és az apa által képviselt világrendhez szorosan kötődik a zsarnokság fogalma, és ebben az értelemben Auschwitz, mondja B.: „csupán azon erények túlhajtásának tűnt nekem, melyekre már kora gyermekkorom óta neveltek. Igen, akkor, a gyermekkorral, a neveltetéssel kezdődött megbocsáthatatlan megtöretésem, soha túl nem élt túlélésem”. Mivel gyermekkorának élményei szorosan összekapcsolódnak a reménytelenség és a folytathatatlanság érzésével, ezért nem lenne képes „egy másik ember apja, sorsa, istene lenni.”
A címben megjelölt kaddis, azaz zsidó halotti ima műfajilag is alapvető szervezőelvének tekinthető az ismétlésekkel sűrűn átszőtt, már-már repetitívnek ható, ezáltal sajátos módon magával ragadó ritmikájú szövegnek. Ám ugyanennyire érvényes lehet a művet bölcseleti írásként, pszichoanalitikus önelemzésként értelmezni, mint egyfajta körkörös alámerülést a lélek legmélyebb bugyraiba, amelynek célja, hogy feltárja a gyermekvállalás kérdésre adott nemleges válasz múltban gyökerező indokait, jövőre is kiható okait.
„Ez egy szomorú szerelmi történet, belejátszik a holocaust, az egész elrontott magyar társadalmi élet is. Egy túlélő regénye, aki az önmagának nehezen megengedett szerelem révén eljut egy rendkívüli döntéshelyzethez, mely minden kapcsolat kulmináns pontja: vállaljon-e gyereket? S ő a maga módján dönt.”[1]
– mondta Kertész Imre egy interjúban a regényéről, ezzel ráerősítve Gács Anna azon megállapítására, hogy a Kaddis célja egyben az is, amely Kertész egész életművéé: annak a bemutatása, hogy a diktatúra, a totalitarizmus egy szükségszerűen bekövetkezett világállapot, amely az európai válság kifejeződésének betetőzése volt, a történelem tragikus önismétlési veszélyének felismerése pedig az egyén életére is rányomja bélyegét.[2] Innen eredeztethető az elbeszélőben a múlt feldolgozásának és a felelősségvállalásnak, a tekintélyelvű európai civilizációnak és saját apaságának az elutasítása is.
Horváth Péter szerint a műből kiolvasható Kertésznek a Sorstalanságban is esszenciálisan jelenlévő egzisztencialista szemléletmódja.[3] Az írásaiban rendre megjelenő holokauszttúlélő elbeszélő a vele megtörténteket traumatikus élményként értelmezi, és ebből a tapasztalatból merít erőt és inspirációt az íráshoz. Azaz írói egzisztenciája felől érti meg saját létét, s éppen ezért, létértelmezéséből adódóan utasítja el a túlélés tagadásaként is felfogható apaságot, s választja helyette az egzisztenciális munkaként felfogott írást. Ilyen értelemben pedig a feleség és a férj álláspontjának regénybéli ütköztetése egyben egy trauma feldolgozásának két lehetséges módjáról szóló dialógusként is értelmezhető.
Jelen írás célja azonban nem az, hogy összegezze korábbi irodalomtudományi elemzések messzire nyúló következtetéseit, hanem az, hogy rávilágítson, Kertész szövege nem csak arról szól, hogy Auschwitz megtörténte után, az azt voltaképpen „túl nem élt túlélő” számára az egyetlen kíméletlenül logikus döntés a gyermekvállalás elutasítása. A mű arról is szól, hogy a gyermekkori trauma hogyan határozhatja meg későbbi életük során döntéseiket, jelesül a családalapítás kérdését.
Miért érdemes elolvasnia a könyvet a szenvedélybeteg szülők felnőtt gyerekeinek?
Az elbeszélő leghangsúlyosabb emlékei korán elvált szüleiről, hogy nincsenek jelen. Anyjával való kapcsolatát csak „eltaszítottságként” jellemzi, az apaszerep számára pedig egy olyan borzalom, amilyen lidérces élményként él saját szemében apja viselkedése, amelyet „rémuralomként” jellemez. Nem csoda, ha úgy nyilatkozik, hogy türelmetlenül igyekezett hátrahagyni a kisgyerekek „ocsmány” világát, mivel hitt „a felnőttek titkos szövetségében, hogy a szadizmus övezte világukban ők maguk tökéletes biztonságban élnek…”
Az elhagyatottság és az otthontalanság érzése egész életére kihat, és voltaképpen ennek állandó kompenzálása szítja az alkotóerejét. Mintegy hívószóként a fájdalom és a trauma lobbantja benne újra és újra lángra a munkakedvet (amely aztán később egyre inkább neurotikus formában munkalázként, majd munkadühként nyilvánul meg), ennek kiváltásához pedig házasságuk alatt gyakorta az egyre boldogtalanabb párkapcsolatban mintegy üldözővé torzított feleségét használja, és rá is ismer a párhuzamra a saját és szülei boldogtalan házassága között.
Pontosan ez lesz az egyik döntő tényező, amely az apaszerep megtagadására készteti. A családalapítás elutasítását eredményező végletesen pesszimista világkép igazából egy védelmi gát, egy szűrő, amin keresztül B. saját traumájára és egész életére tekinteni képes.
Az elbeszélő élményei és érzései ismerősek lehetnek azok számára, akik érzelmileg elérhetetlen, kiszámíthatatlan, szorongó, vagy éppen szenvedélybeteg szülők mellett, avagy a szakirodalom szerint mentálisan sérülékeny családokban nőttek fel.[4] Ezek a magukra hagyott gyermekek a szüleik függősége, mentális problémája miatt gyakran úgy nőnek fel, hogy akár egy életre magukon viselik a poszttraumás szorongásos zavar tüneteit (PTSD), amelyek súlyos traumatikus esemény következtében alakulhatnak ki.[5] Feszültség, félelem, elszigeteltség, önbizalomhiány, alacsony önbecsülés, aggodalom, túlzott felelősségvállalás, megfelelési kényszer, perfekcionizmus – csak néhány személyiségjegy, amely jellemezheti őket a gyermekkorban átéltek miatt. Mivel a szülők nincsenek jelen életükben, nem látják el megfelelően feladataikat, ezért ezek a gyerekek sok esetben megpróbálják átvenni a szerepüket, amely soha nem sikerülhet teljes mértékben, emiatt pedig még felnőttkorukban is szélhámosnak, bűnösnek érezhetik magukat. Állandósulhat bennük a belső üresség, értéktelenség érzése, a hiányos énkép pedig személyiségük integráns részévé válhat.[6]
A Kaddis voltaképpen az elbeszélő saját kiáltványa az önazonosságáért, azért a személyes szabadságért, amelyet a szüleitől örökül hagyott érzések és berögződések nem fednek el. Válasza csak egy lehetséges válasz arra a kérdésre, hogy lehet-e úgy élni az életünket, hogy közben nem az az elemi beidegződés irányítja, hogy állandó „albérletlétben”, azaz örökös készenléti állapotban vagyunk, mert bármikor megtörténhet velünk az, ami gyermekkorukban megtörtént.
Nem biztos, hogy egyet tudunk érteni azzal, ahogy ő szemléli a saját házasságát, az életét, vagy a jövőjét, de alkalmat ad arra, hogy az általa felvetett kérdéseket mi is feltegyük magunknak. Bárki, aki egyszer is elgondolkodott azon, hogy gyermekkorának történései, a szülői minták befolyásolják-e abban a döntésben, hogy családot alapítson, hogy jó szülő lehet-e mindezek ellenére, vagy éppen mindezek miatt, érdemes végigkövetnie az elbeszélő, B. szinte önkéntelenül áradó eszmefuttatását, amely azt szemlélteti, valahogy így jutunk el a nem kisgyermekekre szabottan terhelt és szeretetlen gyermekkortól egy boldogtalan felnőttkorig, amelyben csak hagyjuk, hogy a jövőnk kéményen kieregetett füstté váljon, mivel soha nem kaptunk szülői iránymutatást életünk alakításához.
„Mindig is volt egy titkos életem, és mindig is az volt az igazi”– mondja B., aki arra vágyik, hogy akár egyetlen pillanatra lássa, tudja, birtokolja önmagát, mert csak akkor értené meg, voltaképpen mit is jelent lenni.
A „titkos élet” múltjának, személyiségének azon rejtett része, amit még felesége elől is titkol, majd amikor feltárja számára, egyúttal azt is belátja, hogy a kapcsolatuk folytathatatlan. A kimondás felszabadítja, de egyben siratja is azt, amit mindezzel felfed. A címbéli kaddis, a halotti ima így nem csak a meg nem született gyermekéért szól, hanem egyúttal gyermekkorát is gyászolja általa. Ő is meg nem született gyermek, hiszen voltaképpen soha nem volt jelen az életében igazán. A könyv ily módon arra is ösztönözheti olvasóját, hogy ismerje fel saját „titkos életét”, személyiségének azon részét, mely a traumatikus gyermekkorból eredeztethető. Ha ez megtörténik, az már egy lépés afelé, hogy életünk cselekedeteiben ne múltunk történései és terhei visszhangozzanak.
Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért. Budapest, 2003, Magvető Kiadó. (Eredeti megjelenés éve: 1990)
[1] Víg Mónika: Az eltökélt pesszimizmus. Magyar Narancs, III. évf. 22., 1991. október 23., https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/KERTESZ/kertesz00007/kertesz00019/kertesz00019.html
[2] Gács Anna: Mit számít, ki motyog? A szituáció és az autorizáció kérdései Kertész Imre prózájában. In Müllner András szerk.: Megformált beszéd, elfojtott hang. A reprezentáció politikai, művészeti és etikai kérdései. Budapest, 2017, ELTE Eötvös Kiadó, 37-58. p.
[3] Horváth Péter: A fikcionálás egy alternatívája a huszadik századi magyar irodalomban. Kertész Imre egzisztencialista prózája. (Doktori disszertáció),31-33. és 108. p. https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/14751/horvath-peter-phd-2009.pdf?sequence=1&isAllowed=y
[4] F. Lassú Zsuzsa, Frankó András, Kaposiné Czinkóczi Annamária, Kormos Piroska szerk.: Gyermekek mentálisan sérülékeny családokban – Fókuszban a függőségek. Kézikönyv segítő szakemberek számára. Budapest, 2021, Magyar Máltai Szeretetszolgálat.
[5] I.m. 26. p.
[6] I. m. 106. p.
