Vajon egyértelműen meghatározható-e az a pont, amikor egy gyerekben egyszer csak tudatosul, hogy a szülei isznak? Nem magára a tényre gondolok, hogy látja az üveget, a poharat a kezükben, amiből valami egyre csak fogy és fogy, hanem arra, hogy mikor fogja fel, hogy ennek a cselekvésnek hatása van a viselkedésükre, hogy emiatt lesznek sokszor furcsák, néha félelmetesek, máskor viccesek, azaz leginkább kiszámíthatatlanok. Én nem emlékszem nagy felismerésre, főként, hogy nem is sejtettem, mit kellene felismernem. Az apró részletek viszont egy idő után összeálltak, és aztán szándékosan próbáltam magam felé terelni a figyelmet arról a valamiről, ami miatt a szüleim mások lettek.
Mert persze ez a kiszámíthatatlanság egy idő múlva nagyon is kiszámíthatóvá vált. Én például tudtam, mikor lehet megvetetni a boltban egy halom édességet, amire máskor esélyem sem lett volna. Tudtam, mikor fogják azt mondani, hogy tovább játszhatok a többi gyerekekkel egy hasonszőrű szülők által spontán megszervezett házibuliban, sőt, ott is alhatunk majd mindannyian, és akár egy egész tubus Gabi fogkrémet is megehetünk a fürdőszobában, senkit nem fog érdekelni.
Tudtam, hogy bárhogy rosszalkodhatok, tombolhatok, bömbölhetek – ha a szüleim szeme összeszűkül, tekintetük elhomályosul és a mosolyra görbülő szájuk egyre csak lefelé ível, szinte lefolyik az arcukról, akkor engem már csak egy szűrőn át látnak, és gyakorlatilag bármit is csinálok, teljesen észrevétlen maradok.
Mint ahogy azt is nagyon jól tudtam, hogy ha apa elvisz magával a hétvégi láthatásra, és a nagymamám ad neki pénzt, hogy vigyen el moziba vagy állatkertbe, akkor bár tényleg el fogunk menni moziba vagy állatkertbe, de azt csak félig fogom tudni élvezni, mert közben nekem rá kell majd felügyelnem. Egy bizonyos idő eltelte után ugyanis valahogy mindig rossz emberekkel találkoztunk, akik megbántották, igazságtalanul bántak vele, ne adj’ isten vérig sértették, és végül mindig nekem kellett mediálni az adott szituációkban. Pont úgy, mint mondjuk egy haverodnak szombat este a kocsma előtt, aki éppen megvéd attól, hogy beverjék az orrodat, mikor beszólsz valakinek, akivel tejesen egyértelműen nem egy súlycsoportba tartozol.
Néha én is kaptam némi zsebpénzt a nagymamámtól ezeknek a mozis, állatkertes hétvégéknek a végén, de már amikor a kezembe adta, tudtam, hogy az a pénz nem az enyém: hazafelé apának oda kell adnom, hiszen mit is kezdene vele egy kisiskolás, másrészt, úgyis csak kölcsönbe kéri. Az anyai ági mostoha dédnagypapámról is egy emlékem van csak: ahogy óvodás koromban az ölébe ültet, ad egy húszast, majd amikor elmegy, visszakéri. Azt, hogy a legtöbb idejét a kocsmában töltötte, hogy mennyit ivott, és hogyan keserítette meg a családja életét, csak a nagymamám elmondásából tudom.
Velem barátságos volt, és voltaképpen hálás is lehetnék neki, hiszen idejekorán felkészített arra, hogy minden ajándékot, felajánlást, pozitív gesztust kétkedéssel kell fogadni. Nem mondom, hogy ez a legjobb hamuba sült pogácsa, amivel az utamra bocsáthatott volna, de ebben a családban kétségtelenül hasznos és alapvető tudásnak bizonyult.
Persze, ez még nem védett meg újra és újra a csalódástól. Anya egyszer egy iskola szervezte zenés gyerekelőadásra kísért el, amit ő feltűnően nem élvezett. Végig izgága volt és ideges, valahogy idegennek éreztem, tőlem nagyon távolinak. Pont úgy, mint amikor esténként tévét néztünk, és lopva rápillantottam: ilyenkor az arca, amit gyéren világított meg a tévéképernyő, mintha csak egy rákényszerített maszk lett volna, mögötte pedig ott volt rengeteg gondolat, rágódás, tépelődés, amit az álarc ugyan eltakart, de egy állandóan jelenlévő, vészjósló vibrálásként számomra mindig érzékelhető volt. Azon az estén, amikor már hazafelé mentünk, és én felvillanyozva mindenféle gyermeki csacskaságot osztottam meg vele, a sarki kisbolt előtt megállt, és tárgyilagosan azt mondta, neki most be kell mennie, hogy vegyen magának valamit, inni. Életemben először és utoljára vásárolt előttem alkoholt. Talán azt hitte, életkoromból kifolyólag nem sokáig fogok rá emlékezni. Pedig ez, a közös titok, amiről otthon nem beszélünk, a ki nem mondott cinkos összekacsintás, megmaradt bennem. Az, hogy mit néztünk meg a színházban, arról fogalmam sincs.
Anya sokszor azt mondta, amikor esténként otthon hagyott, hogy ő most elmegy inkább emberek közé. Ha mások emberek voltak, akkor például én egyértelműen nem, ezt azért már akkor is elég jól megértettem. Volt egyébként ezeknek az estéknek egy jól megszokott rituáléja: hazajöttem az iskolából, láttam rajta, hogy mi prognosztizálható a nap hátralévő részére, ezért próbáltam szótlan, higgadt, reakciómentes, azaz az én elgondolásom szerint jó lenni, de valahogy sehogy sem tudtam eléggé jó lenni. Mindig volt valami a viselkedésemben, amiben kivetnivalót talált, végül pedig annyira megharagudott rám, hogy inkább elment olyanok közé, akik megértették végre, hogy mi a baja. Ezzel egyébként nem tévedett sokat, mert én, a gyereke, valóban nem érthettem meg a problémáját, így nem is lehettem megfelelő társaság ahhoz, hogy sorsközösségünket felismerve elpanaszolhassuk egymásnak azt, amit egy „ember” tud a világról.
Ha a szüleimmel közös múltamra visszatekintek, tökéletesen tisztán látom azokat a helyzeteket, amelyek rávilágítanak arra, hogy esélyem sem volt soha, hogy előnyt élvezhessek az alkohollal szemben.
A gyerekük vagyok, aki mindig háttérbe szorult, akit valami nálánál nagyobb és kiterjedtebb mindig kitakart a látószögükből, aki újra és újra összemérettetett, és minduntalan veszített. Sok időmbe telt, mire ezt beláttam, de talán még éppen időben ahhoz, hogy kiegyezzek egy döntetlennel. És ez nem a feladása valaminek. Csak egyszerűen az elfogadása annak, hogy nem rajtam múlik, hogy a szüleimnek elég jó vagyok-e. Nekem elegendő, ha magamnak az vagyok.
Fotó: Pexels
