Egész felnőtt életemet végigkíséri az a szorongató érzés, hogy segítenem kell, a magam érdekeit háttérbe szorítva rendelkezésre kell állnom mindig, amikor kellek, mert ez a dolgom, ami elől nem térhetek ki, ezt más nem végezheti el, csakis én. Aztán persze, amint megcsinálom az aktuális feladatot, felmerül bennem a kérdés, hogy mi szolgálja igazából annak az érdekeit, akinek segítek. Vajon nem ártok-e valójában, amikor éppen segíteni próbálok?
Minden ilyen eset végén úgy érzem magamat, mint akit kifacsartak, aki minden életerejét egy szitába öntötte, amelyből a kiömlő dolgok egyenest egy latrinába ürülnek. Pedig, ha igazából éppen segítek, akkor nem megelégedést, boldogságot kellene éreznem, vagy legalább valamiféle emocionális feltöltődöttség állapotába kerülnöm? Miért leszek rosszul valamitől, amitől valójában jól kellene éreznem magamat?
Aztán számba veszem szépen sorjában azokat a helyzeteket, amikor az alkoholista szüleimnek segítettem. Mindegyik arról szólt, hogy egy olyan feladatot végeztem el helyettük, amelyeket ők is meg tudtak volna csinálni, sőt, egy normális családban, épp a felnőtt segít ezekben a helyzetekben a gyereknek. És amint megteszi az ember egyszer, kétszer, onnantól kezdve el van könyvelve a családban annak a személynek, aki úgyis mindig mindent megcsinál majd, ezért még úgysem lesz senkinek sem hajlandósága arra, hogy ő maga bármit is megtegyen.
Az alkoholista szülők ugyanis nem cselekszenek, csak reagálnak. Azaz, hajlamosak maguktól nem megtenni olyan dolgokat, amelyeket el tudnának végezni.
Azt hiszem, egyrészt azért, mert maguk sem kapták meg a saját szüleiktől azt a törődést, amely segítő szándékkal próbálja önálló életre nevelni a gyermeket, fiatalt, hogy az majd saját lábára állva egyedül tudja megoldani a problémáit. Ez a fajta szimbiotikus kapcsolat eredményezi később aztán azt a gyűlölt-szeretett viszonyt, amikor az idős szülő együtt él a már szintén nem fiatal, de elméletben még aktív korú alkoholista lányával, fiával, egy fedél alatt, és lassan gyilkolják egymást a hétköznapokban, ráerősítve a másik társ-, alkohol, gyógyszer- és egyéb függőségeire.
Ez a szülő nyilván azért nem segíti a gyermeke önállósodását, mert fél. Fél attól, hogy egyedül marad. Valószínűleg ő is olyan szülők gyereke volt, ahol nem biztosították számára a megfelelő érzelmi szükségleteit a megfelelő időben, de gyaníthatóan az ő szülei is féltek, talán akkor még valami mástól. Például, hogy ne szeressék nagyon azt a gyereket, mert van esély rá, hogy nem éli meg a felnőttkort. Félelmek foglyaként, lássuk be, kevesen láthatunk túl saját korlátainkon.
A félelemmel félrenevelt szülők voltaképpen ezért kapacitálják a saját gyerekeiket is arra, hogy helyettük csináljanak meg dolgokat. Kapnak egyfajta visszajelzést, hogy fontosak, számítanak valakinek. Számukra a szeretetet a tettek bizonyítják.
Például az adóhivatali ügyintézések, a csekkbefizetések, a gyógyszerkiváltások, a nevükben történő jelentkezés egy állásra, reklamáció a telefontársaságnál, akciós termékek nagy tételben való beszerzése a szupermarketből. Volt valaha hasonló jelentőségű a múltban egy szülői értekezlet, egy ballagás, egy jó érdemjegy, egy iskolai dicséret, egy sportmérkőzés, egy nyilvános szereplés, egy felvételi, mint most egy kezeletlen lúdtalp, egy elromlott tévé, egy csöpögő csap, vagy egy megjavítandó kerítés? Ők is erre a figyelemre vágytak gyermekkorukban. Aztán később ők sem voltak ott, ahonnan hiányoltuk őket.
Másrészt pedig az sem segíti a cselekvési hajlandóságukat, hogy szerepeket aggatnak magukra, amikbe aztán idővel szépen lassan beleszoknak. „Én azért nem tudom megcsinálni, mert nem értek a számítógéphez, mert nem szeretek telefonon beszélni, mert túl messze van, és nem szállok fel a metróra…” Elkönyvelik magukat egy olyan emberként, aki valamilyen szempontból csökkent képességű, és ez nem csak indok lesz, hanem egy életforma. Mindenre a legkönnyebb válasz, reakció minden újra, ami változásokat generálna az életükben. De az inkompetencia legtöbbször csak egy színjáték. Segít a mindennapjaiknak keretet adni, egy megszokott rituálé lesz, amiben az ismétlődés a fontos. Ugyanazokra az ingerekre ugyanaz a válasz, mert az kiszámítható, akkor gondtalanul folyhat tovább a megszokott életmód, benne a legkitüntetettebb tevékenységgel, az ivással.
Jól megépített kelepce ez, ahonnan úgy érzem, szinte képtelenség szabadulni. Nem vagyok képes nemet mondani, ugyanakkor minden egyes igen után magamba roskadok, és mintha a mellkasom közepén lévő fekete lyuk magába kebelezne minden negatív érzést, majd csak állok tompán, kiürülve, idegenül.
Mit lehet tenni? Szeretném a családom összes generációjának összes függőjét egyszer átölelni és elmondani nekik, hogy nem vagytok egyedül, viszont önálló emberként is meg tudjátok állni a világban a helyeteket, bárki segítsége nélkül. Semmit nem kell bizonyítanotok azért, hogy a szüleitek szeressenek, mert arra jogossá váltatok azzal, hogy a gyerekeik lettetek.
Szeretném, ha tudnák, hogy ha úgy is érzik, hogy senki másra nem számíthatnak, saját magukban akkor is bízhatnak, méghozzá abban, hogy képesek változni. Szeretném ezt mindenkinek akkor elmondani, amikor még megértik.
De voltaképpen nem csak megint a túlbuzgó kötelességtudatom diktálja-e, hogy segíteni próbáljak olyanoknak, akiken nem lehet? Mert vajon életre nevelhetem-e azokat, akiknek engem kellett volna arra felkészíteniük, hogy a felnőttség egyik fájdalmas velejárója, hogy el kell engedni dolgokat, hogy semmi sem örök érvényű, és hiába ölöd bele valamibe az energiádat, ha az megmásíthatatlan? Kit is szeretnék meggyőzni, és miről?
Igazából magamnak akarom elmondani, hogy a jó cselekedet nem jóvátétel. Nem könnyítesz valamiféle családi patikamérlegen, húzol ki tételeket egy karmikus lajstromon, ha a szorongásoddal voltaképpen pontosan azt az életvitelt támogatod, amit elítélsz, és te magad el akarsz kerülni.
Érdemes belegondolni abba, hogy te tanácsolnád-e a saját gyerekednek, hogy hűen őrködjön egy ilyen kóros építmény előtt, és szolgalelkűen vakolja be a roskadozó falakat, majd adja a lapátot valaki más kezébe, csak annyi instrukciót adva neki, hogy amint lyuk keletkezik rajta, azonnal fedje el. Én azt szeretném, ha több alternatíva is a rendelkezésre állna, hogy mit kezd valaki azzal a kezébe kerülő szerszámmal.
Bátorság – hiányzik az ilyen családokban, vagy csak olyan rosszul értelmezett fogalomként létezik, mikor valaki eleget iszik ahhoz, hogy nonkonformistának képzelje magát. Pedig a bátorság szerintem az, amikor a hozott gyenge minőségű anyag ellenére próbálsz valami matériát fölülmúló alakot formálni. Amiről azt mondják, hogy eleve lehetetlen vállalkozás, de te ennek ellenére mégis megpróbálod.
Fotó: Pexels
