Ma elhatároztam, hogy kíméletlenül őszinte leszek önmagamhoz. Csak és kizárólag így tudom ezt csinálni, hogy ne essek bele az áldozatiság tetszetős, langymeleg csapdájába, amelyben oly vígan lubickol az általam ismert összes alkoholista. Én kimondom, hogy nem vagyok jó. Viszont törekszem a jóságra. Ennek a szándéknak a kikristályosodása mindaz, amit innentől kezdve leírok.
Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba – mondta Hérakleitosz. De ez nem csak a víz folyamatos mozgása miatt van, hanem amiatt is, mert te sem ugyanaz az ember vagy most, mint amikor előző alkalommal a folyóba léptél. Belegázolsz egyszer, megtapasztalod, milyen sebesen tör egy irányba, szinte ledönt a lábadról. Aztán kijössz a partra, és levonod a konzekvenciákat. Ilyenek ezek a folyók, jó lesz vigyázni! Aztán újra ott állsz a parton, de már tapasztalattal szemléled a vizet. Mondhatjuk, hogy bölcsebb vagy. Tudod, mit várhatsz a folyótól, és a korábbi próbatétel okán egy fokkal jobban ismered saját képességeidet, azaz azt is tudod, mit várhatsz magadtól.
Képzeld el, hogy ez a folyó egy mocsár. Mindig ugyanaz a mocsár, amibe egyszer belemész, és benne ragadsz.
Nem változol meg sem te, sem az a bűzös, sűrű, beláthatatlan és feneketlen sártenger, ami egészen egyszerűen elnyel, de olyannyira, hogy szinte eggyé válsz vele. Ha valaki arra tévedne, nehezen tudna megkülönböztetni tőle. Átveszed a színét, levakarhatatlan réteget képez a bőrödön, a tested kontúrjai elvesznek. Benne ragadsz, mert egészen egyszerűen ez a legkönnyebb. Hiszen ha megmozdulsz, ott van annak a kockázata, hogy még mélyebbre süllyedsz, és végleg magába nyel. Persze, van némi esélyed arra is, hogy ezzel a mozdulattal esetleg pár centit haladsz a szabadulás irányába, de olyan álomszerű, annyira távoli maga a gondolata is ennek, hogy csírájában fojtja el a remény legkisebb magját is benned.
És csak, hogy tudd, ha mégis kijutnál: igen, bár kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba, nagyon is beleléphetsz kétszer ugyanabba a mocsárba. Sőt, voltaképpen arra vagy predesztinálva, hogy minduntalan ugyanabba a mocsárba lépjél. Hiszen körülötted csak ez a mocsár van.
Létezhet-e ebből a léthelyzetből nézve bármiféle objektív szűrő, amin keresztülpillantva megláthatja valaki tisztán azt, hogy ki ő? Milyen erkölcsi mércével tudom szemlélni magamat, ha egyenértékűnek vélem az énemet azzal, amiből és ahonnan származom? Ki vagyok én, ha csak azokkal a fogalmakkal tudom megfejteni magamat saját magamnak, amelyeket abból a közegből nyertem ki fejlődésem során, ami inkább rögeszmésen magához láncolt, semmint útnak engedésemet készítette volna elő, így szókészlete megengedően fogalmazva is hiányos? Lehetek-e így valaha is egész, vagy ebben a töredezettségben kell megtalálnom azokat a darabokat, melyekből alapokat képezhetek magamnak, magamhoz?
A gyerekkorom mintha nem arról szólt volna, hogy a szüleim bevezetnek a csoportos emberi lét rejtelmeibe, és megtanítják nekem az ehhez szükséges alapvető ismereteket, hanem arról, hogy megtanuljak idomulni a szenvedélybetegségükhöz, és legmegfelelőbben asszisztálni az életmódjukhoz.
Ezt tanultam, és nem is tudtam sokkal többet ennél. Persze az így elsajátított tudásegyüttes jó szolgálatot tesz a „normális” életben is: lehetek például eredményes kontrollmániás cégvezető, önmagát kizsigerelő munkás, hosszú évekig az ideális szeretője valakinek. A mocsárból szemlélve, az onnan hozott erkölcsi mérce szerint ítélve sok minden tűnhet jónak. Azaz, annál jobbnak. És pontosan ez az, ami tévútra visz.
Mert az idő előrehaladtával eljuthatok oda, hogy felismerem, hogy amit kaptam, az a „csomag”, az nem használható. Nem lehet az abban található eszközökkel megoldani a problémákat. Azonban, ha megpróbálom a tökéletes ellentettjét csinálni annak, amit a szüleim csináltak, azáltal egyértelműen jó leszek? Ha már felismerem, hogy aki most vagyok, az nekem, az én mércém szerint nem megfelelő, illetve tudom, mi felé szeretnék haladni, hova akarok fejlődni, ezért megtagadom a „hozományomat”, és nem veszek róla tudomást, azzal voltaképpen mit érhetek el?
Karl Jaspers német filozófus azt mondja, hogy az én kezdetben még nem érett, hanem különböző határhelyzetek során jut el önmagához. Ő ilyen szituációnak nevez minden olyan eseményt, amely súlyos megrázkódtatást jelent az egyénnek pl. harc, halál, szenvedés, bűn, gyász. Minden ilyen helyzet azzal jár, hogy az ember mintegy felszabadul a mindennapok terhe alól, „a világban ittléttől”, és feltárul előtte egy mélyebb, megvilágosodott létezés megélésnek lehetősége. Szerinte tehát senki nem léphet ki úgy egy szituációból, hogy ezzel együtt ne lépne át egy másikba. Az átlépéskor pedig ő is változik. Az én kiteljesedése tehát egy folyamat, benne megannyi határhelyzettel, azaz fejlődésre való lehetőséggel.
Úgy véli, hogy az egyén származása is ennek a folyamatnak a része, de hangsúlyosan csak egyetlen egy komponense. Mindannyian bele vagyunk tehát ágyazva saját származásunkba, amely minket korlátozó és beteljesítő. Ez egyrészt persze determinál, hiszen csak egy bizonyos kereten belül tudom így elhelyezni magamat. Adva van egy bizonyos lehetőség számomra. Azonban ez nem foglal magába minden lehetőséget!
Arra buzdít, hogy ne kezdetként képzeljük el magunkat, hanem pillantsunk túl ezen. Én létrejöttem valamikor, de emögött ott van végtelen számú létrejövetel: a szüleimé, a nagyszüleimé, a dédszüleimé stb. Ha számba veszem és megvizsgálom ezeket az előttem létrejött életeket, amelyekhez mélyen kötődöm, akkor beláthatom, hogy származásom maga csak egy történeti alap. Csak akkor tudok valamiféleképpen viszonyulni hozzá, amikor tudatára ébredek, ha belátom, hogy ez változtathatatlan. Azt mondja, ajándékba kaphatom önmagamat, ha felismerem, hogy a létezésem korlátozottság, ám a határhelyzeteken, mint szakadékokon átjutva, találkozhatok önmagammal, mint újra és újra létrejövő bizonyossággal. A létezés maga voltaképpen örökös létlehetőség: az ember soha nem birtokolja önmagát, hanem folyamatosan úton van önmagához.
Az alkoholista szülők mellett megélt gyermekkor voltaképpen egy trauma, hiszen egy diszfunkciós család tagjaként a gyermeklét olyan kihívásokat állít egy éretlen személyiség elé, amelyre még nem áll készen, vagy soha nem is fog, mert egy jól működő családban nem is kellene, hogy ezekkel megküzdjön. Ezt a boldogtalan gyermekkort, de egyúttal a sosem létezett boldog gyermekkort is, mely csak egyfajta ábrándképként jelenik meg, el kell gyászolni. Ez a gyászmunka pedig egy hosszú folyamat.
A veszteség feldolgozásához mindenkinek ki kell munkálnia magában egy új ént, aki ahelyett, hogy a sérülést az élete negatív szervezőelvévé tenné, az identitása szerves részeként tekint saját traumájára.
Viktor E. Frankl osztrák neurológus és pszichiáter a koncentrációs táborok túlélőit vizsgálva jutott arra a következtetésre, hogy csak az értelemadás segítségével juthat el valaki arra a pontra, hogy az átélt szenvedéseket termékeny erővé változtassa az életében. Az embernek a kezdetektől fogva elválaszthatatlan tulajdonsága, hogy a vele történt eseményeket, az általa megélt tapasztalatokat szereti történetté rendezni, nem is elsősorban mások, hanem saját maga számára. Amikor mesélem magamat, akkor lebontom, feldolgozom és újjáépítem magamat. A saját élettörténetem koherenciájában pedig helyet tudok találni a traumának is, amely így már nem a maga sérülés jellegében uralja az életemet, hanem annak egy olyan, továbbra is jelen lévő, szerves része, amely felett immár átvettem a kontrollt. Ha nem az okokra fókuszálok, hanem a megoldásra törekszem; ha utólag jelentést tudok adni a saját, személyes traumámnak; ha értelmet tulajdonítok az átélt tapasztalataimnak, akkor egy új, fejlettebb, adaptív ént tudok építeni.
Mindaz, ami most vagyok tehát, onnan jön, abból a bizonyos mocsárból. Tisztában vagyok vele, megmásíthatatlan, elfogadom. Mindaz, ami most vagyok, ebben a pillanatban, az maga az út, amit a mocsárból teszek meg valami felé, amit magamnak célként határozok meg. A cél sem vagyok, ez teljesen bizonyos.
A mozgásban lévő vagyok, az az erőfeszítés, amely hangsúlyosan tevékeny, haladó és építő.
Lehet, hogy ezek a tulajdonságok és elvek mindannak az ellentettjei, amiket otthonról hoztam. Azonban soha nem lennék képes magamnak pontos irányt felállítani, ha nem ismerném nagyon is jól a kiindulópontomat, hogy honnan is érkezem.
Tudom és elfogadom tehát, hogy milyen anyagból vagyok. Viszont azt is tudom, hogy minden anyag formázható.
/Felhasznált irodalom, és egyben olvasásra ajánlom azoknak, akik szeretnének elmélyedni Karl Jaspers és Viktor E. Frankl munkásságában:
- Karl Jaspers: Mi az ember? – Filozófiai gondolkodás mindenkinek. Ford.: Ifj. Kőrös László. Budapest, 2008, Katalizátor Kiadó.
- Viktor E. Frankl: Mégis mondj igent az életre! – Logoterápia dióhéjban. Ford.: Kalocsai Varga Éva és Dippold Ádám. Budapest, 2016, Európa./
